Kuszaság

Annyi minden kavarog a fejemben, és olyan sok mindenről szeretnék beszélni, mesélni, írni, mégsem tudom rendesen megfogalmazni őket. Egy zsongó halmazként nehezítik el a fejemet, a gondolataim koránt sem tiszták, mint szoktak lenni. Szétszórt vagyok, amikor mások látnak, de amikor senki sem figyel rám, megfeszülök, és nehezen tudok felengedni. Egy merő görcsnek érzem magamat, és nem úgy tűnik, mintha ez a valami el akarna múlni.

Itthon duplán ütötték fel a betegségek a fejüket, és csak akkor tudjuk legyőzni őket, ha erősek vagyunk. De valljuk be, a félelem sokszor nagy úr. A beteg félelme, és a család, hozzátartozóé is. Az enyémet ritkán látni, akkor is csak egy szemvillanásnyi időre, aztán eltűnik, és marad helyette az örökké optimista, pozitív felfogás, csacsogás, serénykedő méhecske. Még csak két nap telt el a hétből, de úgy érzem, mintha ez két hét lett volna. Nem panaszkodás akar ez lenni, csak... áh, fogalmam sincs, hogy mi, lehet, hogy panaszkodás, nem is igazán érdekel.

Ebben a történetben én vagyok a hozzátartozó, egy családtag és egy nagyon jó ismerős beteg. Ismeritek azt az érzést, amikor mindig úgy kell viselkedni, hogy ne látszódjon meg, hogy ez az egész mennyire fáj, mert tudjátok, hogy ezzel a másiknak valami pluszt adtok? Ezzel az életenergiával és kisugárzással? Közben meg valami mar belülről, és minden apró cseprő dolgon elbőgöd magad, amikor senki sem lát? Ma még a segítség, szülő lettemen is pityeregtem egyet, pedig nem volt olyan hűű, de dramatikus. Mindegy.

Aggódom. Iszonyatosan aggódom, és félek. Néha beszélgetek Istennel, amikor elmegyek wc-re. Rájöttem, hogy valamiért ott sokkal inkább el tudok vele diskurálni. Nem vagyok megkeresztelve, hívő sem vagyok. Igazából nem is mint Istenre szoktam koncentrálni, hanem a felsőbb erőkre. Nem rossz dolog, és ott tényleg mindenki maga lehet, ott nem zargatja senki sem. De tényleg. Ha egy tuti helyet kerestek az elmélyedésre, elmélkedésre, a wc kiváló helyiség hozzá. Ott szoktam megmondani a magamét, hogy mostanában mindig szarik valamit a kutya ( elnézést, de tényleg van egy ilyen mondás ), és hogy most már kezd ez kicsit sok lenni. És nekem nagyon elegem van belőle. 

Meg is mondtam amúgy itthon, hogy meggyógyulunk, ha kell, műtétre megyünk, mindenféle vizsgálatot kibírunk, mert erősek vagyunk, és kész, slussz-passz. Mi vagyunk az erősebbek, és menni fog nekünk. Így. Többesszámban. Még párszor el kell mondanom, hogy a szavamat ne csak elnéző mosoly, hanem hit is kövesse. De majd eljön ez a pillanat is. Makacs egy emberlány vagyok, amit akarok, azt úgy is véghez viszem. És most az kell, hogy erősek legyünk. Azok leszünk. Aztán, ha meg senki sem lát, akkor kicsit leeresztek, majd pihenek, és újra erős leszek. Mert így kell, nem? Ezt kell csinálni, ugye?

Össze-vissza beszélek, biztosan bolondnak néztek, szóval abba is hagyom mára.

De azért még belinkelek egy verset. Ő a kedvenc költőm, és lehet, hogy elcsépelt, de az egyik kedvenc versem tőle. Napok óta ez van a fejemben.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? A tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Szép vers, igaz? Nem tudom, hogy miért ez jut állandóan eszembe, de amikor olvasom, nem ebben a világban vagyok, és a szememet vakítja a színarany golyó, és hallom a pohár csendülését. Jó.