Léteznek beteljesületlen szerelmek, szerelmek, amik között annyi az áthidalhatatlan gát, folyó, hogy a próbálkozás egy idő után megszűnik, és a két fél távolodni kezd egymástól.
De hová tűnik az érzés?
Mikor nem emlékszik már az ember a másik illatára? Mikor nem emlékszik a másik mosolyára, csibészes pillantására, nevetésére, mozdulataira?
És hová tűnik az, amikor az ember egyedül marad és tombol, amiért ez történt vele, aztán sír, aztán mindenkit hibáztat, aki az áthidalhatatlan gát kategóriába tartozik, aztán megint sír, aztán magát hibáztatja, mert talán nem volt elég erős, hogy a másik vele maradjon, aztán megint sír, és minden nap gondol rá, hogy ne felejtse el. Ez hová tűnik?
Mi mondja ki előbb, hogy ebből baj lesz, ha sokáig megy még? Az agy vagy a szív? Az agy mondja ki, hogy elég, és szépen lassan elzárja előlünk az emlékeket? Vagy a szív mondja ki először, hogy már nem bírja tovább, szóval az agynak éppen ideje, hogy összeszedje magát?
És miért olyan megrázó, amikor rájön az ember, hogy már nem is igazán emlékszik? Hogy már nem azt siratja meg, hogy nem lehetnek együtt, hanem azt, hogy nem emlékszik?
Hová tűnhet az, ami egykor olyan nagyon fontos volt? Milyen jogon merészel csak így eltűnni? Kopni, sárgulni, mint egy régi fotó vagy az őszi falevél? Ez tényleg szívás.
Amúgy teljesen jól vagyok. Csak megláttam a szerelem szót az egyik blogon, és elkapott az írhatnék. Jó lenne, ha máskor is így működne a dolog. Akkor valószínűleg több bejegyzés is születhetne. :)
Amelie, kedves, a szerelem egy önmagától gyógyuló lelki betegség tüneteit viseli magán. Tünetei annyira magán viseli a patologikus jelenségek névjegyét, hogy nyitott kérdés lehetne, vajon nem valódi betegségről van szó?
VálaszTörlésA felejtés egyfajta védekező rendszerként hat ilyenkor, amit az agy indít el. Úgy gondolja a védekezéssel felruházott rendszer, amire nem tudunk hatni az érzéseinkkel és az akaratunkkal sem, hogy most már elég! Ekkor jönnek a memóriakiesések.
Eddig a nagy duma, a szakvélemény. Nem igaz!
Az igazi olyan élénken fog több évtized távlatából is fájni, hogy ha addig nem tudtad volna, erről az élénk emlékezésről biztosan felismerheted. Ez volt a legfontosabb! Akkor is, ha nem volt szép a vége, akkor is, ha szeretnéd, hogy soha ne lett volna!
Szerény véleményem az lenne, próbálj meg ezekről írni, és azonnal több bejegyzésed fog születni! :-)
A szerelem mindig egy "Never Ending Story"
Szia!
ESzedbe ne jusson abbahagyni a blogolást :)
VálaszTörlésCsoda, amikor benne vagy, és betegség, amikor egyedül maradsz, mert fáj, és az idő az egyetlen gyógyszer rá. Ezt tudom én is, bár szórakoztató volt olvasni a kedves diagnózist. :)) Az idő kell is, csak megrázó volt rájönni arra, hogy a képek, amik valamikor még olyan intenzíven éltek bennem, hogy apró részleteket is fel tudtam idézni. Ma pedig már csak egy homályos valami maradt. Nem tartom igazságosnak, hogy az érzelmekkel együtt az emlékek is tova tűnnek. Annyira nem fair, ugye? :)
VálaszTörlésskizz. : meg sem fordult a fejemben, csak mostanában csöndesebb korszakomat élem. :) De most gyorsan írok egy posztot, mert annyi lelkesedés van bennem, mint egy gyerekben. :)
VálaszTörlés