Rossz pillanatok

Miután megcsináltam ezt a blogot is, elkerültem jó messzire. Ugye milyen ügyes vagyok? xD Ezt már csak így szoktam csinálni. De komolyan, ez a negyedik blogom, és ezt is jó messzire elkerülöm. ^^"

Pedig azt hiszem, hogy tudnék mit írni, csak hát na. A blog kérlelőn néz rám, hogy ugyan már, írj egy kis posztocskát már, mert szinte éhes vagyok rá. Én meg csúnyán nézek rá vissza, vádló tekintettel, hogy persze, elmondom neked a dolgaimat, te meg kipletykálod a világáhlón. Erre a reag: akkor vezess naplót, és ne az interneten fecsegj. Igen, köszönöm kérdésed, jól vagyok. Nem, még nem bolondultam meg. Ez nálam alap állapot. ^^"

És ez még mindig jobb, mint a tegnapom volt. Nagyon-nagyon szar nap volt a tegnapi. Régen bőgtem már ennyit, és régen éreztem azt, hogy hogy lehetek olyan ostoba és buta, hogy megint annyira megbízzak valakiben. Áh, én mostanában folyamatosan csalódok az emberekben. Olyanokban, akikről azt hittem, hogy ők majd mások lesznek. Tévedtem, mint mindig. Én négy és fél kibaszott éve folyamatosan tévedek. Valaki megállítaná már egy pillanatra ezt a kurva mókuskereket?! Szeretnék belőle kiszállni!!! De hiába kiabálok, mindenki leszarja, és valaki pörgeti tovább, én meg mint a hülye, még segítek is neki. Lehet, hogy egyszerűen ugarnom kellene. Megütném magam, biztosan, de utána jobb lenne. Várna valami, amire mindig is vágytam.

Tudod mit? Elegem van abból, hogy mindig mindenki jobban tudja, hogy mi kell nekem. Hogy jobban ismer, mint én saját magamat. Vagy legalább is ezt hiszik. Pedig..., áh, minek ragozzam. Vannak dolgok az életben, amikhez még mindig gyáva vagyok, hogy felvállaljam. Pedig tudom, hogy csak akkor léphetek tovább, ha ezeket megteszem.
Ne hidd azt, hogy nem próbálkoztam már meg vele. Dehogynem, hangot is adtam ezeknek a dolgoknak. De mindenki úgy csinál, mintha nem hallaná, nem látná, hogy mit akarok elmondani. Visszatartanak, lefognak, és megfulladok tőlük. Igen, fuldoklom, és nehezen kapok levegőt. Ráültek a mellkasomra, és hiába taszigálom a ványadt nagy seggüket, amik tényleg egyre nagyobbak lesznek, csak nem mozdulnak onnan.
És a legrosszabb az, hogy ezek miatt a dolgok miatt azokat az embereket ijesztem el magam mellől, akiket szeretek. Valamit tennem kell, tudom. Ugrani.
Nah, még jó, hogy azt írtam, ez nem személyes blog lesz. ^_^''' Ennyit erről. xD

Tegnap írtam egy verset. Nem meglepő, sokszor írok mostanában. Petőfi nem vagyok, Kosztolányihoz fel sem érek, Radnótit meg csak messziről csodálhatom. De a szívemből jött, és őszinte. Olyan őszinte, amilyen sokszor nem lehet az életben, mert a társadalom normái ezt nem fogadják el.


Reszketve sírni


Mikor azt hiszed, hogy hajnal pírjánál nem lehet szebb,
mikor arra gondolsz, hogy a másnap szebb jövõt rejt.
Rá kell jönnöd, hogy vak voltál és ostoba,
Nem vetted észre, hogy tiportak megint a porba.

Könnyeket hullajtasz, sós, forró cseppeket,
Szíved össze-vissza kalapál, és nehezen lélegzel.
Ilyenkor kell egyenes háttal, felszegett fejjel a világgal szembe nézni,
Nevetni egy nagyot, és egyszerûen tovább lépni.

2009. 08. 29.


A fájdalom és a vágyak kivetülése egy versben. Szeretném azt a két sort megtenni. És meg is fogom. Csak egy kis erőt kell gyűjtenem...