Szabadság, de mikor...?!

Eleinte talán fel sem fogtam, milyen jó irányba indult meg az életem, amikor megváltam volt munkahelyemtől. Néhány ember, kevesen, tudják, hogy milyen procedúrán kellett végigmennem, mire a jogosan járó táppénzt utalni kezdték, és hogy az egyik alkalmazottja a főnökömnek azt mondta a cégnek, aki úgy mond bérbe adta az alkalmazottakat, hogy onnan rúgjanak ki engem, hogy még véletlenül se kapjak táppénzt..., és úgy egészében semmiféle támogatást. Azon a napon, amikor megváltunk egymástól, undorodtam az egész helyzettől, mégis fájt, mert a munkámat szerettem. Még a felé is hajlok, hogy kimondottan munkamániás voltam, imádtam mindenről tudni, mindenben segédkezni, mert ez által rengeteget tanultam is. Szóval fájt, és hiába tudtam, hogy már amúgy is régóta gondolkodtam a váltáson, mielőtt a térdes dolog közbejött, akkor is rossz volt. Kimondhatatlanul.

És nem csak azért, mert egy pillanat alatt bemutatták, hogy bárki pótolható, senki sem igazán szükséges. Hanem azért, mert nulla emberség az, amit kaptam tőlük. Sőt, annál rosszabb, hiszen egy beteg embernek kívántak rosszat, ami számomra felfoghatatlan.

Két évig, egy incidenst kivéve, amikor nekem kellett bemennem hozzájuk, nem hallottam felőlük. Hiába voltak próbálkozások a volt munkatársakkal, ha a feljebb lévők ellehetetlenítették a helyzetet, megmérgezve ezzel azt a kis jót, ami maradt nekem, nekünk.

És akkor, mint derült égből a villámcsapás, egyik volt munkatársam, aki tudtommal már szintén nem dolgozott ott, rám írt msn-en. Őszintén örültem neki, hiszen én, mint egy jó emberre emlékeztem, akinek szintén elege volt abból, hogy egy olyan főnöknek dolgoztunk, aki még a tíz perces ebédszünetet is sajnálta tőlünk, a két perces beszélgetést, és szó szerint zsarnokoskodott, és érzelmileg zsarolt mindenkit. 

Ő szűkszavú volt, én beszédes, de nekem fel sem tűnt ez, hiszen mindig én voltam a cserfesebb, a kis szószátyár a csapatban. Az mondjuk meglepett, hogy milyen későn írt rám, és az is, hogy már nem dolgozik ott, ahol legutolsó információim szerint volt. Aztán felmentem az egyik közösségi oldalra, ahol bejelöltük még anno egymást. És akkor ért a pofon, hogy ugyanott dolgozik, ahol régen együtt dolgoztunk.

És a hányinger kerülget tőle, mert miután én eljöttem onnan, két hétre rá ő is felmondott, mondván, mióta nem vagyok ott, a főnökasszony olyan elviselhetetlen lett, hogy azonnali hatállyal felmondott, és elég zajosan jött el onnan. Mindenféle szemétnek elmondott ott mindenkit, a mocsok csak úgy ömlött a szájából. És most azt kellett látnom, hogy akit utált és megvetett, mert jobb volt a fizetése, most összeölelkezve állnak egy fotón.

És kémkedett utánam, amitől rosszul vagyok. Fél évvel a baleset után kaptam szám nélküli hívásokat, amikbe csak beleszuszogtak, de számtalanszor hallottam volt munkatársak hangját, amiket száz közül is felismernék. És most, ennyi idő után újra kezdik. Már csak az a kérdésem, hogy mikor szabadulhatok végleg meg tőlük?! Ha a műtéteim után nem tudták megkérdezni, hogy vagyok, akkor ezek után ne koslassanak utánam, mert undorít, amit csinálnak.