Megbocsátás...

Kinek milyen könnyen megy? Én mindig is azt hittem magamról, hogy nem csak nehezen felejtek, de nehezen is bocsátok meg. Valahogy mindig életben tartottam magamban a csalódottság keserű ízét és éles emlékképeit, hogy tudjam, ez az, amiből tanulnom kell. De közben változom, és rá kell, hogy jöjjek, már nem olyan könnyű megtartani a keserű érzéseket, mert annyi érzelem éri egy nap az embert, hogy ha minden bánatát és fájdalmát életben tartaná a szívében, akkor abba beleroppanna. Én legalábbis biztosan.

Most is van, aki úgy gondolja, túl jó, túl lágyszívű vagyok, könnyen mondom azt, hogy nincsen semmi baj, hogy nem haragszom. Hosszú hónapok távlatából merem ezt mondani, és csak azért, mert addig is olyan emberek hallgattak meg, és mondták, hogy nem éri meg a bánatot senki sem, hogy megerősödtem. De nem akarok még egyszer olyan helyzetbe kerülni, ahol mint barát, mint ember, megint én kerülök ki vesztesen a vitából. Azok az emberek, akik mellettem voltak éppen abban a pillanatban, akkor is velem lesznek, ha megint pofára esek? Mindig attól félek, hogy egy-egy döntésem súlyos befolyással él a kapcsolataimban. De ez vagyok én, és ha ezt nem vállalom, akkor sem lesz jobb.

Túl hamar megbocsátok, mert haragudni sokáig rossz dolog, fájó és maró érzés, főleg, ha én egy barátságot komolyan vettem.

Régen, ha egy barát megbántott, megszakítottam vele minden kapcsolatot, mert képtelen voltam megbocsátani, és azt mondani, hogy egy nap majd elmúlik, és bár nem lesz minden ugyan olyan, kicsit megváltozik, de ugyanúgy szép marad. Annyira sok értékes embert veszítettem el így a konokságommal, a makacsságommal.

Talán ezt akarom megakadályozni akkor, ha hamarabb mondom ki azt, hogy rendben, semmi baj. Talán egy fajta védekező mechanizmus minden más ellen.

És egy kicsit ez a bejegyzés is egy védekezés, talán magyarázkodás. Azt hiszem, inkább az utóbbi. Tudom, hogy mi történt, tudom, hogy az mennyire rossz volt, és mennyire fájó lett volna, ha egyedül maradtam volna akkor a slamasztikában, egyedül azzal a keserű ízzel a számban. Azt is tudom, hogy nem voltam egyedül, és támogatást kaptam.

Én pedig csak egy új esélyt szeretnék adni. Mert ez kell mindenkinek, igaz? Egyedül annak az embernek nem kell, aki tökéletes. De olyan emberrel meg még én nem találkoztam.

A hogyanok és mikéntek apró, zavaró tényezők, amik pedig nem befolyásolhatnak. Mert én vagyok az érző lélek, de van egy ész a csapatban, meg egy magát földhözragadtnak nevező is, így nem félek, hogy az ár elsodor.

És nézzétek el nekem, hogy ilyen vagyok. Kérlek.

Ui.: Oké, igazából nekem sem tetszett a dolog. Nem tartom elhanyagolhatónak. De most majd minden másképp lesz.