Lelkem pőrén, meztelenül

Nyolc hónap.

Érezted már úgy, hogy a kozmikus erők, az univerzum, a sors, bánom is én, hogy nevezzük, mindig olyan leckékkel tanítja meg neked azt, hogy rossz irányba haladsz, ami örökre rányomja a bélyegét az életedre?

Csend.

Nyugalom.

Béke.

Puha.

Meleg.

Otthon.

Megkönnyebbülés.

Pihenés.

Mosoly.

Utólag ezekkel a szavakkal tudtam leírni, hogy milyen volt, amikor lassan elkezdett kiszállni belőlem az élet. Éreztem, ahogyan lassul szívem, hogy nincs elegendő oxigén, de abban a pillanatban mindent éreztem, csak félelmet nem.
Annál inkább fájt és kétségbe ejtett, amikor az ereim tágulni kezdtek, és "visszajöttem". Idézőjel, mert nem mentem el, épp csak úton voltam. De már le merem írni, hogy soha akkora békességet nem éreztem, mint abban a pár másodpercben. Minden probléma, ami világon valaha felmerült, annyira bagatelnek tűnt.
Béke.
Hiányzik ez az érzés.

Nem..., nem akarok elmenni. Csupán, rossz szójáték, halálra rémiszt és gyötör, hogy ezt nem tudom _itt_ megtalálni. Az a tökéletesség nem tudna itt fenn maradni, tisztában vagyok vele. De érezni azt, aztán újra visszacsöppenni oda, ahol minden ijesztő, és minden fáj...
Soha többé nem leszek az, aki előtte voltam.

És ez még jobban megijeszt. Leomlott sok fal, amit évek hosszú során húztam fel magam köré. Talán nem tökéletesen, néhol túl vastag volt, és nem eresztett át szinte semmit vagy senkit, de tudtam, hogy mi mögött húzhatom meg magam, ha nem akarom, hogy lássák ki vagyok vagy mit érzek.
Most hullámokban öntenek el az érzelmek. Nevetek addig, míg meg nem fájdul az oldalam, vagy éppen sírok úgy, hogy alig kapok levegőt, és meg tudnék pusztulni attól a kétségbeeséstől, ami olyankor elönt. Napokig begubózom, vagy nem lehet lelőni, mert tele vagyok energiával.

Van, aki úgy tartja, hogy annak betegedhet meg a szíve, aki sohasem tudott igazán szeretni. Talán tényleg nem tudtam igazán megtanulni, hogy mi az. Túl fontos emberek löktek el ahhoz, hogy ne legyenek fenntartásaim, és ne épüljenek fel azok a bizonyos falak már gyermekként.
Nem mondom azt, hogy sohasem szerettem senkit, mert ez így nem igaz. De kimutatni, úgy igazán, talán csak egy-két emberrel tettem ezt meg eddig. Mindig féltem a visszautasítástól, berögződött dolog. Könyi Anyu, Apu. Féltem attól is, hogy mi van, ha nem elég a szeretetem, ha én nem vagyok elég.

Mint egy elplántált, rossz gondolat, hogy te nem vagy elég jó. Én nem vagyok elég jó.

És innen fordult talán át az egész valami megfelelési kényszerbe, amiből kiveszett az eredeti érzés, a szeretet. Elveszett útközben.
Pedig szeretek szeretni. És most nem a szerelemről beszélek. Azt hiszem, nem voltam még szerelmes. Azt hittem, hogy voltam, de akkor harcoltam volna azért az emberért, de sohasem tettem meg, így nem is szerethettem őt annyira. De szeretni, egy barátot, egy családtagot, azt az érzést ismerem, és az jó. Nem mondom azt, hogy nem csalódok néha, de ha igazi a szeretet, és már pedig az, akkor a fájdalom alább hagy, és a jó érzések törnek újra felszínre.

Van valaki, akit először itt a neten ismertem meg úgy három évvel ezelőtt. Tél vége felé mondott nekem valamit, egy elég hosszú, késő esti beszélgetés során. Nem vagyunk mindennapi kapcsolatban egymással, nem tudjuk, hogy a másik éppen mit reggelizett, vagy hogy milyen színű zokni van rajta, de ha beszélgetünk, olyan, mintha előzőleg abba sem hagytuk volna, nem telepszünk a másikra, nem fojtjuk meg egymást a szeretetünkkel, de amikor eszébe jutunk a másiknak, és kiöntjük a szívünket, tudjuk, hogy megbízhatunk egymásban és ott vagyunk egymásnak.
Ezután a beszélgetés után nem sokkal, hat hónap után egyik napról a másikra letettem a nyugtatót, amit minden este szedtem, és könnyedén véve a levegőt, sikerült elaludnom nélküle. Nem féltem, nem rettegtem attól, hogy a sötétben, egyedül, aludnom kell. Valahogy könnyebben lélegeztem.
Köszönöm. <3

Ha elnézel jobbra, és elolvasod a bemutatkozásom, akkor a mostani tények után te is kissé meghökkenhetsz. Én is azt tettem, kb két órával ezelőtt. Fel sem fogtam a szavak jelentését, amit talán két éve, még 25 évesen írtam a bemutatkozásomhoz.
...álmodozó vagyok, és keresem a helyemet, az utamat. Néha zsákutcába térek be, néha hepehupás földeken gyalogolok, de kitartásom és erőm eddig még mindig egyenes útra terelt. Még nem látom a fényt az alagút végén, de tudom, hogy ott van. És ez több, mint elég.
Ijesztő, igaz? Mindenféle tudatosságot mellőzve írtam ezt, de kimondhatom, hogy tényleg mind egy úton haladunk, és egyszer majd meglátjuk azt a bizonyos fényt. Amikor ezt írtam, nem pontosan erre a fényre gondoltam, hanem arra, hogy egyszer majd csak minden jobb lesz. De, maga ez a fény az alagút végén, a halál, nekem gondolatban mindig valami rossz dolgot jelentett, de úgy látszik, hogy tudat alatt ezt valami kellemessel, jóval kapcsoltam össze. A fény az alagút végén.
Ijesztő, mondom én.


2011. szeptember 11.
Nyolc hónap.
Pontosan ennyi telt el azóta, hogy vasárnap délelőtt szívinfarktust kaptam, és megérintett a halál szele, 26 évesen.
De én sokkal jobban féltem attól, ami azután következett.
Az élettől.