Megsárgult falevél

Megsárgult falevél

Elmúlt minden, mi szép és jó,
a napsütést felváltja a hideg tél,
tova tűnik a megingathatatlan szó,
s nem értik, hogy miért e félsz.

Mint fáról lehulló színes falevelek,
úgy szakad szét a barátság,
élettelenül, sárgásan, elfeledve,
eltaszítva hullik végül alá.

Hitted régen, naivan, vakon,
hogy bízhatsz, most minden más lesz,
pedig tudtad, hogy a kerék forog,
s megállítani, fájdalom, nem lehet.

Eltűnt már a színes avar,
befedte a puha, fehér hó,
de a bánat még belém mar,
várom a reményt hozó jót.

Addig is csendes magányomban,
mikor tudom, senki sem figyel,
elmenekülök álomvilágomba,
hol a levelek nem sárgulnak el.

Hol a levelek nem sárgulnak el,
a nap ragyogva süt le rám,
hol a szó csak igaz lehet,
és nem feled el a barát.

2009. 11. 02.

Ez volt az, amit tegnap kiírtam magamból. Nem tökéletes, hiszen Petőfi nem vagyok, de azt hiszem, kedvelem ezt a verset. Nem azért, mert jó lenne a rímelése, vagy mert képet ad arról, hogy mit érzek. Hanem azért, mert a megírása után jobb lett, könnyebb lett, elvonultak a sötét fellegek, és ha csak egy pillanatra is, de lesütött rám a napsugár.

Sok embert vesztettem el, kikről azt hittem, hogy barátok. Megnyíltam nekik, adtam, és nem sokat kértem cserébe, mégis olyan könnyen el tudtak dobni, egyetlen intéssel, vissza sem pillantva.

Akkor én miért nézek mindig vissza, miért hiszem, hogy a visszafelé vezető út is vihet előre? Pedig tudom, hogy nem, de én, mint eredendő Naiva, mindig reménykedem. Utána jön a csalódás, a felejtés, végül pedig jön az új, ami hoz valami mást, nem szebbet, csak másképpen szépet, és én újra megnyílok majd, és elhiszem, hogy ez majd más lesz.
Mert hinni akarok. Ez tart egyben, ez mozgat, ez visz előre.