De imádom Mandy Moore-t. És mivel az egyik oldalon annyira dicsérték a séta a múltba című filmet, úgy döntöttem, hogy letöltöm, és megnézem. Már ki is volt csomagolva a film, amikor egy olyan megjegyzésen akadt meg a szemem, hogy kár, hogy nem hepiend, és hogy mennyit sírt rajta. Na, itt végem volt... Fél napig vaciláltam, egyszer leültem, hogy megnézem, aztán meg inkább mással kezdtem foglalkozni, hogy nehogy engedjek a kísértésnek.
De az x faktor után, miután egy jót együtt bőgtem Csabával, nem, nem a kieső tesóval, Tomival, akinek szerintem már minimum két résszel ezelőtt búcsút kellett volna mondania, hanem a bátyjával, mert megsajnáltam őt. xD Én már csak ilyen faramuci ízlésű vagyok, és azt sem mondom, hogy mindig könnyű kiismerni.
Na, de eltértem a témától. Szóval, miután amúgy is szipogós hangulatomban voltam, gondoltam adok az estének még egy pofont, és leültem megnézni a filmet. Ne képzeljetek bele semmi művészit, igazi limonádé film csajoknak, amiben megszakadhat a szívünk cirka másfél órára. Láthattam már hasoló filmet kicsit más köntösbe burkolva, de ilyenkor ez kit érdekel? Csak az a lényeg, hogy az én szívemet megérintette, és jó pár zsepit is elhasználtam, ugyanis kábé a film egyharmadát végig bőgtem.
És akkor most mindenki azt hiszi, gondolom én, hogy el is mesélem, hogy miről szól a film. De nem. :) Ha valaki szeretne egy jót mosolyogni, elolvadni, szomorkodni, összetörni, majd a végén lévő tanulság után felszárítani a könnyeket, vagy mint én, még tovább pityeregni, az majd megnézi a filmet. :))
Én meg majd jól megfogadom megint, hogy nem nézek többet nem hepiendes filmeket. Talán ismét sikerül betartani kb. fél évig... ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése