Keserű álom édes mezején
Elveszett álmok és elveszett vágyak,
könnyeket hullatva a sötét éjszakában,
arcod minden vonása előttem ragyog,
velem búslakodnak a fényes csillagok.
Átkarolom magam és azt képzelem,
átölelve tart a te oltalmazó kezed,
orcámon érzem ajkad puhaságát,
tested, orromba illanó, édes illatárját.
Ha behunyom szemem, hallom hangodat,
mely csábítóan magához hívogat,
s a keserű álom édes mezején
boldog tudatlanságban sietek feléd.
Veled maradok, míg eljő a holnap,
a valóság hideg, kegyetlen hajnala,
és arcomra a rideg maszkot felöltve
eljátszom, hogy nem nézek vissza, csak előre.
2009. 09. 13.
A. C.
Tegnap már fáradt voltam, ezért nem írtam semmit a vers után. És azt hiszem, meg kell, hogy magyarázzam, mert páran, akik ismernek, tudják, hogy nincs senki az életemben jelenleg.
Ez a vers egy olyan embernek íródott, aki erősen meghatározta az életemet több, mint három évig. Ő volt nekem a minden, és bármilyen csípősen is hangzottak el néha szavai, tudom, hogy csak jót akart nekem. Másfél éve nem beszéltem vele, és hiányzik. De tudom, hogy így a legjobb. Se ő, se én nem léptünk volna, mert tudtuk, hogy így a helyes, de az, hogy olyan hirtelen, minden átmenet nélkül szakadt ki az életemből, nem könnyíti meg az érzések feldolgozását.
Eddig annyi minden történt velem, hogy fel sem fogtam a hiányát, hiszen voltak fontosabb dolgaim. De mostanában elkap egy bús-keserű érzés, hogy mi lett volna, ha...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése