Zizi - szigorúan csak minden második napon ^^'

Csütörtökön is az voltam, pénteken antiszoc, ma megint zizi labor. :D Alig tudtam megülni a fenekemen, mindig csináltam valamit. Meg is kaptam, hogy oké, zizi, de minden este? Nem, kérem szépen, csak szigorúan minden második este. :P

Tegnap szerettem volna írni arról, hogy milyen volt a napom, de annyira, de annyira antiszoc és lestrapált voltam, meg mérges és nyúzott, és váááá, hogy mondtam magamnak egy szúszát délután, és nem engedtem, hogy bárki is megzavarja az én kis nyugalmamat. Na, de elég a körítésből, csapjunk bele a közepébe, ööö, vagyis inkább kezdem az elején. Szeretem, mikor ilyen határozott vagyok. Vagy mégsem? xD

Csütörtök estét végig idegeskedtem, mert péntekre kaptam időpontot az én egyetlen, drága főorvosomhoz, akitől bevallom, hogy 24 éves létemre úgy félek, mint a tűztől. De komolyan, annak a pasinak olyan pillantása van, hogy ha vizeletvisszatartási problémáim lennének, állandóan vihetnék magammal váltás nadrágot és bugyit. xD

De vissza a lényeghez. Pénteken 7:10kor szólt a telefonomon az ébresztő, nálam viszont se kép, se hang nem volt, mivel hajnali kettő után feküdtem le, így az alig 5 órás alvás után koránt sem mondhattam kipihentnek magamat. Szóval, kinyomtam az ébresztőt és néztem nagy komolyan a telefont, hogy az vajh mi a jó fenének ébresztett fel. Mint mondottam volt, se kép se hang effektus lépett fel nálam, ezért visszatettem a fejemet a párnára, és már majdnem visszaaludtam, amikor hirtelen, mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy keltem fel, mivel eszembe jutott, hogy a kórházban van egy nagyon baba steril randim a doki bácsimmal. ^^"

Szóval spuri ki, mosakodás, frissen főzött kávé a kezembe nyomva, mert az én drága mamikám tudja, hogy milyen kómás és morcos vagyok az ilyen randik előtt. Sok tej a bögrébe, aztán visszamentem az ágyba, mert én ott szoktam kávézni. *.* Aztán egy pillanatra behunytam a szememet, tényleg csak egy pillanatra, aztán már csak azt vettem észre, hogy 8:10 van, nekem legkésőbb 30kor el kell indulnom, és még mindig pizsiben voltam, és még azokat a fránya kórházi papírokat sem tettem el a táskámba. Így jött az ismerős kapkodás és kijelentés, miszerint mindenki üljön le a lakásban ahol van, és hagyják, hogy spidi gonzalezt játszak, és gyorsan elkészüljek.

Aztán persze sietés a buszra, ami az én kis térdemnek nagyon nem esett jól, de annak sem örült volna, ha gyalog mentem volna be a kórházba. ^^' A busz szerintem csak miattam késett aznap, éljen az egoizmus, mikor előkaptam a pénztárcámat, akkor gördült be.

A kórházban, az én drága dokim rendelője előtt csalóka illúzió fogadott, alig várt valaki péntek (!!!) délelőtt rá, és szinte már boldog voltam, hogy dejó, 9re kaptam időpontot, pikk-pakk végzek nála, aztán irány haza, ja, és még ugye szabad ülőhely is volt.

Vártam már fél órája, mikor meghallottam a sutyorgást, hogy a doki nincs is a rendelőben, hanem valahol a hotelban vizitel. Itt egy kicsit elpattant a húr a fejemben, de egy-két mély lélegzet, és rendben is voltam. Fülembe dugtam az mp3 lejátszó fülhallgatóját, és máris kevésbé volt idegesítő az egyébként megnőtt duruzsolás. Igen, egyre többen vártunk a dokira, ami elvette tőlem a reményt. -.-"

Majd egy órás késéssel a doki is befutott, rögtön be is hívott 15 pasit a rendelő egyik felébe, a másikba három nőt. Hogy egyem azt a hímsoviniszta buksiját. Tudtam volna rá nyomni pár barackot. xD De hát a pasi elve, hogy azért vizsgálja előbb a férfiakat, mert a nők legnagyobb erénye a türelem. Bekaphatja a bal lábamat. -.-" No, mindegy. :D

Ezt eljátszotta még kb. négyszer, 15 férfi, 3 nő. Az utolsó turnusba kerültem bele, mivel én csak kontrollos voltam, több, mint 38 hetes. Semmi baj, a lényeg, hogy végre bent vagyok. Ilyenkor már ott van a remény, hogy igen, most már itt vagyok, mindjárt meg fog vizsgálni. Na, ilyenkor szokott a Sors a seggembe rúgni, hogy felébredjek. xD Dokikám fogja magát, és elmegy, mert áthívták a hotelbe kötözni. Oké, semmi gond, megvárjuk, hiszen már bent vagyunk.

Jelentem, kereken egy órát vártunk rá, mire visszajött, és akkor is kikkel, na kikkel kezdte el a vizsgálatot?! Hát persze, hogy a férfiakkal. De nem gond, már bent vagyunk, tényleg ezt mondogattuk. Közben már minden bajom volt, és nem mellesleg a lábam is kezdett fájni, no meg éhes voltam. Egész nap csak kávét ittam, mivel én képtelen vagyok reggelizni. :/ Végül majdnem három óra volt, hogy felülhettem a doki asztalára, ahol mosolyt varázsoltam az arcomra, mert tudom, hogy tőlem, akit már kétszer műtött, ezt várja el, és magam is meglepődtem, hogy milyen tökéletesen sikerült. Még ő is megjegyezte, hogy tényleg látszik, hogy jól vagyok, mert ő még ilyen kedvesnek és mosolygónak még nem látott. :D Aztán megkérdezte, hogy még egy röntgen belefér e az időmbe, én pedig eldöntöttem, hogy kibírom addig evés nélkül, míg haza nem érek és nem esek össze, szóval bólintottam, hogy hát persze, hogy belefér, hiszen ezért jöttem, könyörgöm. xD

Megkaptam a papírt, átsiettem a másik osztályra, ahol találkoztam életem legkedvesebb röntgenes nőjével, és őt akarom mostantól mindig, ha mennem kell oda. :D Komolyan, másfél év alatt elég sokszor megfordultam ott, de eddig még mindig csak rossz véleményem volt az ottani dolgozókról. Bunkók, durvák, nem törődömök. De ez a fiatal nő, aki már az elején megkért, hogy tegeződjünk, teljesen más volt. Amikor ki kellett tapintani a térdkalács pontos helyét, döbbenet, de előre megkérdezte, hogy mennyire érzékeny, mert nem akarja, hogy csillagokat lássak. :-O Basszus, az első műtétem után olyan fájdalmaim voltak, amikre, ha csak visszagondolok, már rosszul leszek, és akkor úgy megnyomkodták a két napos műtött térdemet, hogy amikor visszatoltak a szobámba, csendesen sírva fakadtam. :'(

De a lényeg a lényeg, hogy most egy új tapasztalattal lettem gazdagabb, és rájöttem, persze nem pénteken, mert akkor nem igazán voltam toppon, hanem ma, hogy azért történtek jó dolgok is ám velem.

A röntgen után visszamentem doki bácsihoz, leültem a váróban, és már ott lehettem öt perce, amikor az egyik asszisztensnő kijött, és ment volna a dolgára, amikor meglátta, hogy én még ott ülök, szóval beszólt a dokinak, hogy ne menjenek sehová, mert én még várok rájuk. xD Igen, a dokim elfelejtette, hogy engem előtte tíz perccel röntgenre küldött, és majdnem ott hagytak. xD

Szóval, bementem, megnézte a röntgen képeket, és örömmel jelenthetem be, hogy igen, átépült a csont az új helyére. *.* Ma fogtam fel igazán, hogy ez milyen piszok jó hír. Ő már ebben az évben szeretné kiszedné a csavarokat, valamikor novemberben, de megpróbálom majd rábeszélni, hogy tavasznál előbb ne bolygassuk meg a lábamat. :/ Nem akarok még egy téli műtétet, tavasszal meg gyorsabban gyógyulhat, és mozogni is sokkal könnyebb lenne akkor. Valószínűleg erre a beszélgetésre viszem a mamámat is, mert ő ismerte a doki apukáját, így talán az elfoglalt, és tényleg az, piszkosul, főorvos úr átteszi jövőre a műtétemet. És akkor megszabadulok a csavaroktól. *.*

Ezzel a hírrel értem haza délután négy órakor. Olyan éhes voltam, hogy szédelegtem. Át sem öltöztem, leültem az asztalhoz, és addig fel sem keltem, míg meg nem ettem egy hatalmas tányér isteni krumplilevest tejföllel, imádom. :P Meg két palacsintát vanília pudinggal. ^^

Utána az egész napos idegölő várakozás miatt kicsit antiszoc lettem, és nem voltam hajlandó senkivel sem kommunikálni, inkább pihengettem, meg olvastam. ^^'

Ma meg azért nem voltam itt sokat, mert be voltam sózva, igen, zizi voltam, de inkább az örömtől és attól, hogy jó irányba haladok. És ez klassz. :D

Most abba hagyom, mert rémesen sokat írtam, és biztosan untatom már azt a szegény embert, aki képes volt ezt a hosszú bejegyzést elolvasni. :D