A közeli iskola kosárpályájáról gyermek zsivajt fúj felém a szél, hangos kacagást, éles sikkantást, játékos csatakiáltást, boldog hangokat. Aztán a zaj elhallatszik, mintha csak valaki elvágta volna őket, talán a tanár intette csendre őket, s míg én írok, fülelek közben, hogy vajon meddig kell várnom, míg az autók zajába újra bekapcsolódik a hangos kiabálás.
És ni, nem is kellett sokat várni, kiabálnak már a kislányok, vagy egymást biztatják, vagy a fiúk ellen küzdenek.
Eszembe juttatja a rég elmúlt napokat, mikor még én is ott játszottam a pályán, kézilabdáztam vagy éppen kosaraztam, és valaki másnak én is egy voltam a hangosan sivalkodó kislányok közül. Édes-keserű emlékek, melyből már csak a jót, de azokat visszavágyjuk. Mert sok-sok év elteltével már tudunk a szépre is emlékezni, a jóra, a kedves gesztusokra, egy-egy emberhez kötött szoros barátságra, egy vidám pillanatra, egy kedves ölelésre, egy barátságos szóra. A szépre.
És jól is van ez így, nem? Az évek múltával csak ezekre szabad emlékezni, hogy legyen min elmerengeni évekkel később egy puha plédbe burkolózva, kezünkben egy bögre, illatos teával. Az ablak előtt kuporogva, ahol a bukóra nyitott ablakon keresztül hallani lehet az ősz vidám zaját, az autók tovasuhanó hangját, a munkába igyekvő emberek zaját és a gyerekek kacagását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése