Hit és szeretet

Érdekes dolog számomra,hiszen vallásom nincsen. De azt mondják, hogy nem is mindig kell, hogy legyen. Addig, amíg van valami/valaki, akiben/amiben hinni szeretnék és tudok, nem vagyok elveszett ember a világban. Hihetek magamban, hihetek az emberekben, hihetek az emberi jóságban vagy a szeretetben, hihetek egy felsőbb erőben, a sorsban, vagy akár Istenben.
Aki ismer, az tudja, hogy számomra a felső erő nem szokott emberként manifesztálódni, érdekes módon viszont néha beszélgetek Istennel. Számomra a kettő elkülönül egymástól. A felső erő mozgat minden  apró kis szálat, de Istent valamiért a családhoz kötöm. Ha róluk elmélkedek, vagy mesélek magamban róluk, akkor azok a történetek, történések mind hozzá szólnak. Mindig hozzá szóltak. Hiába szeretem azt hangoztatni, hogy nem vagyok vallásos, hogy nicsen hitem. Hitem van, hiszen tudok számtalan dologban hinni. És nem kell, hogy ezt a szabad hitet bárki kereték és szabályok közé szorítsa, mert én így érzem jól magam.
Nem mintha nagyon szabályok közé lehetne engem szorítani, ha erról vagy a szeretetről/szerelemről van szó. És még itt is valahol ellent mondok magamnak. Nem vagyok igazán házasságpárti, talán csak azért, mert sohasem éreztem azt, hogy igen, vele el tudnám képzelni az életemet, és igen, mellette meg tudok maradni. Számomra ijesztő a dolog. Mégis vannak szabályok, nem az enyémek, hanem a házasság szent köteléke, ami elég kemény határ volt egyszer, és nem léptem át. Majd bele pusztultam, de egyenes maradtam, és még hangosan is ki mertem mondani, hogy így soha. Soha ne mond, hogy soha, tudom. De akkor megtettem, pedig csak egy pillantás is elég lett volna ahhoz, hogy én valaki kötelékét, "szabályát" egy pillanat alatt tönkretegyem. De tisztelem mások hitét, akaratát, bizodalmát abban a jóban, amit választott, ezért szoktam azokat kérni, akik éppen aktuálisan azt veszik a fejükbe, hogy megtérítsenek, hogy kérem, ne tegyék! Én jól vagyok így, a magam kis világában, ahol mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. Tudom, hová kell fordulni, ha a nagy egészet akarom látni és érteni, és tudom, hogy hova kell, ha magány kell és csendes elmélkedés.

Annyi szeretetet kapok az óvodában a gyerekektől, amit el sem hiszem, hogy megérdemlem. Ma is ott ülök a kis széken, egyik kislány ( jobb szeretnék név nélkül mesélni ) ott ül az ölemben, ölel, megsimiítja az arcomat, csacsog folyamatosan, mindenféléről, aztán egyszer csak közli velem, hogy én vagyok a legjobb dajka néni, és nagyon szeret engem. Rá két órára egy másik kislány, akitől mindig kapok rajzot, ha az ő csoportjukban vagyok, miközben fogta a kezemet, halkan elmondta nekem, hogy mennyire szeret és milyen nagyon hiányoztam neki, már alig várta, hogy az ő csoportjukba menjek megint. Annyira őszinték, és olyan bizalommal fordulnak felém, tudom, hogy már nem egyszer mondtam ezt, de ehhez biztosan idő kell, hogy az ember higgadtan és lazán tudja fogadni. Nem úgy értem, hogy nemtörődöm módon, hanem arra gondoltam, hogy még most este is azon jár az eszem, hogy legalább hatan-heten a párjaim szerettek volna lenni séta közben, és az volt a legnagyobb gondjuk, hogy miért nincsen több kezem. És nemcsak lányok, fiúk is az én kezemre pályáztak. *büszkefej szmájli*

Egyre inkább érzem azt, hogy talán, hogy talán kezdek megérni arra, hogy az után az ember után, akit nem engedhettem magamhoz, őt lélekben is elengedjem, és talán valaki más előtt megnyissam a kaput. A kicsik között jövök rá arra, hogy már én is vágyom arra, hogy a fülembe suttogják: Anya...

Ma nagyon csapongtam, igaz? Nézzétek el nekem, ősszel mindig ilyen csapongósak a bejegyzéseim. :) De jól esett leírni, kiírni magamból mindent, ami felgyülemlett bennem a napok alatt. Talán meg sem lehet érteni, hogyan jött fel az egyik téma, és abból hogyan jött a másik. De nem akarok átvezető szövegeket utólag belebiggyeszteni. Az olyan mű lenne, én meg vállalom a tökéletlenségemet. Így legalább tuti nem vagyok unalmas. :))

Szép estét Mindenkinek! :)