Léteznek beteljesületlen szerelmek, szerelmek, amik között annyi az áthidalhatatlan gát, folyó, hogy a próbálkozás egy idő után megszűnik, és a két fél távolodni kezd egymástól.
De hová tűnik az érzés?
Mikor nem emlékszik már az ember a másik illatára? Mikor nem emlékszik a másik mosolyára, csibészes pillantására, nevetésére, mozdulataira?
És hová tűnik az, amikor az ember egyedül marad és tombol, amiért ez történt vele, aztán sír, aztán mindenkit hibáztat, aki az áthidalhatatlan gát kategóriába tartozik, aztán megint sír, aztán magát hibáztatja, mert talán nem volt elég erős, hogy a másik vele maradjon, aztán megint sír, és minden nap gondol rá, hogy ne felejtse el. Ez hová tűnik?
Mi mondja ki előbb, hogy ebből baj lesz, ha sokáig megy még? Az agy vagy a szív? Az agy mondja ki, hogy elég, és szépen lassan elzárja előlünk az emlékeket? Vagy a szív mondja ki először, hogy már nem bírja tovább, szóval az agynak éppen ideje, hogy összeszedje magát?
És miért olyan megrázó, amikor rájön az ember, hogy már nem is igazán emlékszik? Hogy már nem azt siratja meg, hogy nem lehetnek együtt, hanem azt, hogy nem emlékszik?
Hová tűnhet az, ami egykor olyan nagyon fontos volt? Milyen jogon merészel csak így eltűnni? Kopni, sárgulni, mint egy régi fotó vagy az őszi falevél? Ez tényleg szívás.
Amúgy teljesen jól vagyok. Csak megláttam a szerelem szót az egyik blogon, és elkapott az írhatnék. Jó lenne, ha máskor is így működne a dolog. Akkor valószínűleg több bejegyzés is születhetne. :)
