Szalad az élet, rohan az idő...

Énekelhetném mindegyiket, de most nem fogom. : ) Csak csendben konstatálom, hogy így van. Nemrég jöttünk ki a télből, itt volt a cudar, hideg tavasz, most meg a szeszélyes nyár, egy nap kabátban járok-kelek, másnap pedig már a vállpántos felsők közül válogatok, tiszta bolond időszak ez.
Írhatnék sokat, sok mindenről, nem unatkoztam az utóbbi időben, de igazából nincsen kedvem ezekről mesélni. Pedig jó pár változás történt velem/körülöttem, mégsem érzem azt, hogy ezt most ki kellene kiálltanom a nagyvilágba, legalábbis nem mindegyiket. :)

Nem töltök mostanában sok időt a gép előtt, dolgozom, tornázom, megyek dolgokat elintézni, vagy éppen bevásárolni, teszek-veszek, olvasok, fogyózom, ó igen, ezt határozottan el akarom mondani, hogy már -17 kg-tól és sok-sok centitől szabadultam meg, és jól érzem magam már most a bőrömben. :) Levágattam egészen rövidre a hajamat, őszintén mondhatom, hogy még nem volt ilyen jó a frizurám, nagyon jót találtam ki magamnak, a fodrászom pedig ügyesen vette az akadályt. :P

A munkahelyen néha elfáradok, és amikor nem veszem észre, a szellemi fáradtság hamar megmutatja önmagát, a komoly maszkom lehullik, és tanácstalanul keresgélem az óvodában a földön a héliumos lufit.... A kulcsszó a földön és a héliumon van... :)))
Szóval szokásosan alakítok, hozom a formámat. A gyerekekkel még mindig nagyon jól kijövök, ők szeretnek engem, én is szeretem őket, és hopp, már kerek is a világ. :)
Kedden kirándulni megyek velük, már várom, ovis kirándulásban még nem volt részem. Meg vagyok győződve róla, hogy én jobban izgulok, mint a gyerekek... :P
Nem szeretném, ha ez az időszak véget érne, így remélem, hogy pont úgy, mint amikor cirka 3 évvel és négy hónappal ezelőtt a sors besegített nekem, és megszabadultam a pestiektől, úgy most is segít, mert ezt megtartani is legalább úgy akarom, ha nem jobban. :)

Addig is, a hétvége most a pihenésé, kicsit túlzásba vittem a tornát, őrült izomláz van a bal combomban, kedden pedig kirándulás. :)

Önbizalom

Ez az, amiből úgy érzem, hogy sokszor nekem nincsen. Nem azért, mert nem tartom többre magamat, félre értés ne essék. Tudom, hogy mit tudok, hogy mire vagyok képes, és tudom, hogy amit elvárok magamtól, na annál 10%kal minimum többet kell teljesítenem ahhoz, hogy a lelkem és a szívem nyugodt legyen.
De mondjátok meg nekem. Ha úton-útfélen a csoporttársak mindenkinek azt hangoztatják, köztük a tanároknak, hogy én tanulás nélkül is mindent tudok, akkor joggal vagyok ideges, és önbizalomhiányos, ésésés... :)
Nem is okoztam ma csalódást. Szóbeli vizsgán is túl vagyok, nem véletlen volt ez a nagy csönd és hallgatás. Ha azt mondom, hogy napokig éjjel fél egy-egyig fent voltam, és ha azt mondom, hogy ránéztem a tételekre, és konkrétan semmit sem tudtam az információtartalomhoz társítani, akkor elhiszitek nekem?
Ha azt mondom, hogy majdnem sírva kértem meg a csoporttársamat, hogy még ő is menjen be előttem, mert nem merek, és már olyan fehér voltam, mint a frissen meszelt fal, elhiszitek nekem?
Ha azt mondom, hogy nyolc éve nem ittam energiaitalt, mert nem jó a szívemnek, most mégis 3,5 dl-t megittam, mert kellett, ami felpörget, elhiszitek nekem?
Ha azt mondom, hogy amikor kihúztam a tételeket, és pár nyugodt légvétel után a tollam sebes iramban siklott a papíron, a fejemben pedig ott örvénylett az összes tudás, akkor elhiszitek nekem? :)
És azt, hogy a vizsga elnök megismerte a kézírásomat, és megdicsérte a hospitálási naplómat? Hogy azt mondta, nem csak a nevem, de a lelkem is ugyanolyan szép? :$
Vagy hogy a vizsga összértéke 94%-os lett, ami jelesnek számít?
És, ha azt mondom, hogy mától hivatalosan is dajka néni vagyok? *.* Azt ugye már tényleg elhiszitek nekem? :D
Velem ma madarat lehetne fogatni, annyira örülök és olyan büszke vagyok magamra. Annyira szerettem volna, ha sikerül a tanfolyam. Mindig az volt a vágyam, hogy gyermekközösségben dolgozhassak és adhassak, szeretetet, türelmet, biztonságot, megértést, bizalmat, mindent, amire egy kicsi léleknek szüksége van.
Ma reggel úgy kezdtem itthon, hogy már félre tettem a pótvizsgára az összeget, ha nem sikerülne. Mamám azt mondta, hogy erős, okos vagyok, legyek magabiztos, legyen önbizalmam, és különben se csináljak ilyet, meg ne beszéljek badarságot, mert én meg fogom csinálni. Egy ilyen bátorító és bizalommal teli ösztönzéssel indultam ma neki a napnak.
Nehéz, amikor rengeteg oldalról érkezik az elvárás, és te mindenhol meg akarsz felelni. Én is ilyen vagyok, és tényleg nagyon büszke vagyok arra, hogy úgy teljesítettem, ahogyan mindenki elvárta. De a leginkább arra, hogy úgy teljesítettem, ahogyan én elvártam magamtól. :)
Szóval, ha megint játszom majd gondolatban az önbizalomhiányost, csak erre a napra fogok gondolni, meg arra, hogy mennyire jó voltam. Akkor aztán pánik ide vagy oda, nem mondhatom azt, hogy nem vagyok magabiztos. :)

Hit és szeretet

Érdekes dolog számomra,hiszen vallásom nincsen. De azt mondják, hogy nem is mindig kell, hogy legyen. Addig, amíg van valami/valaki, akiben/amiben hinni szeretnék és tudok, nem vagyok elveszett ember a világban. Hihetek magamban, hihetek az emberekben, hihetek az emberi jóságban vagy a szeretetben, hihetek egy felsőbb erőben, a sorsban, vagy akár Istenben.
Aki ismer, az tudja, hogy számomra a felső erő nem szokott emberként manifesztálódni, érdekes módon viszont néha beszélgetek Istennel. Számomra a kettő elkülönül egymástól. A felső erő mozgat minden  apró kis szálat, de Istent valamiért a családhoz kötöm. Ha róluk elmélkedek, vagy mesélek magamban róluk, akkor azok a történetek, történések mind hozzá szólnak. Mindig hozzá szóltak. Hiába szeretem azt hangoztatni, hogy nem vagyok vallásos, hogy nicsen hitem. Hitem van, hiszen tudok számtalan dologban hinni. És nem kell, hogy ezt a szabad hitet bárki kereték és szabályok közé szorítsa, mert én így érzem jól magam.
Nem mintha nagyon szabályok közé lehetne engem szorítani, ha erról vagy a szeretetről/szerelemről van szó. És még itt is valahol ellent mondok magamnak. Nem vagyok igazán házasságpárti, talán csak azért, mert sohasem éreztem azt, hogy igen, vele el tudnám képzelni az életemet, és igen, mellette meg tudok maradni. Számomra ijesztő a dolog. Mégis vannak szabályok, nem az enyémek, hanem a házasság szent köteléke, ami elég kemény határ volt egyszer, és nem léptem át. Majd bele pusztultam, de egyenes maradtam, és még hangosan is ki mertem mondani, hogy így soha. Soha ne mond, hogy soha, tudom. De akkor megtettem, pedig csak egy pillantás is elég lett volna ahhoz, hogy én valaki kötelékét, "szabályát" egy pillanat alatt tönkretegyem. De tisztelem mások hitét, akaratát, bizodalmát abban a jóban, amit választott, ezért szoktam azokat kérni, akik éppen aktuálisan azt veszik a fejükbe, hogy megtérítsenek, hogy kérem, ne tegyék! Én jól vagyok így, a magam kis világában, ahol mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. Tudom, hová kell fordulni, ha a nagy egészet akarom látni és érteni, és tudom, hogy hova kell, ha magány kell és csendes elmélkedés.

Annyi szeretetet kapok az óvodában a gyerekektől, amit el sem hiszem, hogy megérdemlem. Ma is ott ülök a kis széken, egyik kislány ( jobb szeretnék név nélkül mesélni ) ott ül az ölemben, ölel, megsimiítja az arcomat, csacsog folyamatosan, mindenféléről, aztán egyszer csak közli velem, hogy én vagyok a legjobb dajka néni, és nagyon szeret engem. Rá két órára egy másik kislány, akitől mindig kapok rajzot, ha az ő csoportjukban vagyok, miközben fogta a kezemet, halkan elmondta nekem, hogy mennyire szeret és milyen nagyon hiányoztam neki, már alig várta, hogy az ő csoportjukba menjek megint. Annyira őszinték, és olyan bizalommal fordulnak felém, tudom, hogy már nem egyszer mondtam ezt, de ehhez biztosan idő kell, hogy az ember higgadtan és lazán tudja fogadni. Nem úgy értem, hogy nemtörődöm módon, hanem arra gondoltam, hogy még most este is azon jár az eszem, hogy legalább hatan-heten a párjaim szerettek volna lenni séta közben, és az volt a legnagyobb gondjuk, hogy miért nincsen több kezem. És nemcsak lányok, fiúk is az én kezemre pályáztak. *büszkefej szmájli*

Egyre inkább érzem azt, hogy talán, hogy talán kezdek megérni arra, hogy az után az ember után, akit nem engedhettem magamhoz, őt lélekben is elengedjem, és talán valaki más előtt megnyissam a kaput. A kicsik között jövök rá arra, hogy már én is vágyom arra, hogy a fülembe suttogják: Anya...

Ma nagyon csapongtam, igaz? Nézzétek el nekem, ősszel mindig ilyen csapongósak a bejegyzéseim. :) De jól esett leírni, kiírni magamból mindent, ami felgyülemlett bennem a napok alatt. Talán meg sem lehet érteni, hogyan jött fel az egyik téma, és abból hogyan jött a másik. De nem akarok átvezető szövegeket utólag belebiggyeszteni. Az olyan mű lenne, én meg vállalom a tökéletlenségemet. Így legalább tuti nem vagyok unalmas. :))

Szép estét Mindenkinek! :)

Terézanyu :)

Régebben a tornin a leterézanyuzott álmodozó volt a  jeligém. Nem azért, mert én annyira jónak éreztem volna magamat, MYától kaptam ezt a kis nevet. Akkor annak meg is volt az apropója, hiszen a veritaserumon belül akkor lépett életbe az M.A.J.O.M, aminek én adtam értelmet, Lio meg életet. :) Ez az aloldal arra hivatott felhívni az emberek figyelmét, hogy vannak olyan gyermekek, akik sajnos nem kaphatják meg a legalapvetőbb ellátást sem, mert olyan környeztben élnek. Ők nem kapnak szép ruhákat, új játékokat, könyveket, de sokszor még ételre is alig futja. Felsoroltunk több olyan alapítványt, akik ezeken a gyermekeken segítenek, hogy akinek van egy kicsivel több, amire nincsen szüksége, vagy játéka, ruhája, akkor ne legyen rest segíteni, hiszen a mai kisgyerekek lesznek a jövőnk, és igazából minden gyereknek olyan környeztben kéne felnőnie, hogy aztán egészséges felnőttként tudjon tenni valamit a nagyvilágban. Ekkor lettem először Terézanyu. :)

Pénteken oviban voltam gyakorlaton. Aznap nem kellett volna mennem, de én szeretném, ha minél több tapasztalatom lenne, emellett igazán szeretek a gyerekek között lenni. Annyi szeretetet kaptam tőlük azóta, hogy járok gyakorlatra, hogy néha elszorul a torkom. Nem akarok sírni, hiszen minden nap minimum egy órát mesélek a napomról itthon, de nem tudom igazán szavakban kifejezni azt, hogy mit is jelent nekem, amikor a gyerekek csak úgy átölelnek, vagy odabújnak hozzám, rajzolnak nekem valamit, vagy odahoznak egy könyvet, és megkérnek, hogy olvassak nekik. És van, amikor két kisgyerek hallgatja először a könyvet, aztán mire vége a mesének, a fél csoport ott ül körülöttem. :)

Van egy kisfiú, aki rendkívül csendes, középső kisgyerek a családjában. Halk szavú, de rendkívül okos, és igazán imádnivaló. Csütörtökön és pénteken is ő hozta folyamatosan a könyveket, hogy olvassak neki, még azt sem bánta, hogy rekedt voltam kicsit, odaült mellém, és hallgatta a meséket. Később megtudtam, hogy másoknak nem nyílik meg, sem az óvó néniknek, sem dajka néninek. És ez a bizalom megint szíven ütött. A gyerekekben ez még megvan, és olyan ösztönösen jön náluk, én pedig vigyázok erre a törékeny kincsre, ami többet jelent, mint a világ összes aranya.

Ebédnél az egyik óvó néni beszélgetett egy másik csoport óvó nénijével, és csak azt a mondatot kaptam el, hogy Amelie ( itt a saját nevem volt ) egy Terézanyu. :) Másodszorra is visszatalált hozzám a becenév, amit először talán két éve, hogy kaptam. Nem érzem magam annyira jónak, hogy így hívjanak, de ha mások látják bennem a jót, az... hihetetlenül jó érzés, mert akkor az azt jelenti, hogy amit csinálok, az rendben van, másoknak is tetszik és elégedettek a  teljesítményemmel. :)