Semmi komoly

Kora délután fájdogált a szívem. Hm..., biztos már megint egy fránya hidegfront.
Késő délután fájdogált a fejem. Hm..., biztos már megint egy fránya melegfront.

Aztán csak néztem magam elé. Az élet nagy dolgai.
Amikor tényleg nem tudom, hogy a szívemre vagy a fejemre /eszemre/ hallgassak? :)

Szalad az élet, rohan az idő...

Énekelhetném mindegyiket, de most nem fogom. : ) Csak csendben konstatálom, hogy így van. Nemrég jöttünk ki a télből, itt volt a cudar, hideg tavasz, most meg a szeszélyes nyár, egy nap kabátban járok-kelek, másnap pedig már a vállpántos felsők közül válogatok, tiszta bolond időszak ez.
Írhatnék sokat, sok mindenről, nem unatkoztam az utóbbi időben, de igazából nincsen kedvem ezekről mesélni. Pedig jó pár változás történt velem/körülöttem, mégsem érzem azt, hogy ezt most ki kellene kiálltanom a nagyvilágba, legalábbis nem mindegyiket. :)

Nem töltök mostanában sok időt a gép előtt, dolgozom, tornázom, megyek dolgokat elintézni, vagy éppen bevásárolni, teszek-veszek, olvasok, fogyózom, ó igen, ezt határozottan el akarom mondani, hogy már -17 kg-tól és sok-sok centitől szabadultam meg, és jól érzem magam már most a bőrömben. :) Levágattam egészen rövidre a hajamat, őszintén mondhatom, hogy még nem volt ilyen jó a frizurám, nagyon jót találtam ki magamnak, a fodrászom pedig ügyesen vette az akadályt. :P

A munkahelyen néha elfáradok, és amikor nem veszem észre, a szellemi fáradtság hamar megmutatja önmagát, a komoly maszkom lehullik, és tanácstalanul keresgélem az óvodában a földön a héliumos lufit.... A kulcsszó a földön és a héliumon van... :)))
Szóval szokásosan alakítok, hozom a formámat. A gyerekekkel még mindig nagyon jól kijövök, ők szeretnek engem, én is szeretem őket, és hopp, már kerek is a világ. :)
Kedden kirándulni megyek velük, már várom, ovis kirándulásban még nem volt részem. Meg vagyok győződve róla, hogy én jobban izgulok, mint a gyerekek... :P
Nem szeretném, ha ez az időszak véget érne, így remélem, hogy pont úgy, mint amikor cirka 3 évvel és négy hónappal ezelőtt a sors besegített nekem, és megszabadultam a pestiektől, úgy most is segít, mert ezt megtartani is legalább úgy akarom, ha nem jobban. :)

Addig is, a hétvége most a pihenésé, kicsit túlzásba vittem a tornát, őrült izomláz van a bal combomban, kedden pedig kirándulás. :)

Fekete-rózsaszín horgolt kockás sapka és egy kis ezmegaz :)

Nem szépítem, minek is tenném, a nagykocka volt és ma is a legnagyobb szerelem. Nem tudom, mi vonz benne igazán, hiszen megismerkedtem egy év alatt több mintával is, de mindig nála lyukadok ki. Saját minta alapján horgolom a sapit, szeretem így a sapkák ívét, a formáját, hogy nem lesz a hirtelen szaporítások miatt olyan furán buggyos a közepe. :) Én előre szóltam, hogy ez szerelem... :))



Így ezek után elkészült nálam két sapi, egy magamnak tavaszra, a másik pedig ment a meska boltomba illetve a Horgolt boltba, utóbbiban kezdvezményesen lehet megvásárolni a horgolt dolgokat. :)

~ ° ~   ~ ° ~  ~ ° ~  ~ ° ~  ~ ° ~  ~ ° ~  ~ ° ~

Mostanában nem olvasok horoszkópot, pedig lehet, hogy kellett volna, mert akkor jobban fel tudtam volna készülni a hétre. Nem elég, hogy arattam rendesen, míg félszemű kalózt játszottam, szombaton sikeresen meghúztam úgy a derekamat, hogy azóta leginkább vízszintesben érzem azt, hogy nem jajongom le hangosan az égből a csillagokat. És ez úgy látszik még mindig nem volt elég, hétfőn mehetek szeretett főorvosomhoz, csavarkivétel megbeszélésre. Nah, nem én vagyok olyan bátor, hogy ezt lebeszéltem vele. Mama volt az, aki összefutott vele, vééééletlenül a harmadikon. Na persze. De megmondtam neki, hogy be kell jönnie velem, mert akkor legalább elviselhető a doki természete.
Szóval fizikailag és lelkileg is kijutott az aggódásból a hétre, és hol van még a hétfő?! o.O Nem szeretek igazán panaszkodni, van is pár piszkozat, amit végül nem küldtem el, mert egyik jobb mint a másik, komolyan mondom.
És hiába vannak jó témák a blogolásra, mire gép elé ülök, már csak az kattog az agyamban, hogy fáj a derekam, Ihlet barátom erre tovalibben, itt hagyva engem kukaságban. :)

Kalóóóóz a láthatáron :)

Miután határozottan eldöntöttem magamban, hogy még nem vagyok öreg a szerepjátékhoz, úgy határoztam, hogy ma kalózosdit fogok játszani. :) Sajnos kapitány kalapom nincsen, maximum a fejembe nyomhatom a C&A-s kalapomat, ami azért elég vagány, viszont az egyik szememet már letakartam, meleg vizes borogatással, így lettem mára félszemű rettegett Amelie. :D Közben rájöttem, hogy kardom sincsen, viszont van hosszú 4-es horgolótűm, szóval, ha valaki párbajozni szeretne velem, bátran állok elébe. :)))

Nem, nem ment el az eszem, az a kevés még a helyén van. xD De mára úgy konkrétan csak két vörös, bedagadt sáv maradt szinte a bal szemem helyén, alig látok ki alóla, még szemüveggel is homályosan, hála az árpának, ami a szememen lett. Gyorsan utána néztem, csak láttam ilyet, viszont részem még nem volt benne. Meleg vizes borogatást javasoltak, alkalmazom is rendesen, jó gyerek révén, néha fel kiáltok, " kard, ki kard, rettegjetek", de itthon nem veszik komolyan kalóz mivoltomat, szimplán lejumurdzsákoznak..., hallottatok már ilyet?! :D Pedig már terveztem, hogy beállok a kádba ruhástól, felveszem Jack Sparrow egyik arcmimikáját és elképzelem, hogy a Gyönygyön hasítom a tengert, de kibillentettek a szerepemből. Szóval most félszemú horgoló kalóz lettem. Igazán mókás, sokkal óvatosabban mozog a kezemben a horgolótű, és mivel a bal szemem lehunytam, a jobbot is állandóan le akarom, ami nem igazán segíti a haladást. :))

Ó, jut eszembe, a PIF játékomra még jelentkezhetnek ketten. :)

Levendula

Amikor Pesten éltem, a betondzsungelben, borzasztóan hiányoztak az itthoni gesztenyefák, a füves részek, az aranyesőbokor, a tulipánok és nárciszok, és úgy összeségében a zöldellő fák, és a tisztább levegő.
Valamivel be akartam csempészni egy kis otthont az életembe, így virágokat ültettem, de nem cicóztam el, több virágládát ültettem tele kukacvirággal, petúniákkal, sarkantyúvirágokkal. Az egész erkélyem tele volt velük, szívesen gondoztam őket, aztán ültem ki és nézegettem őket. Még a macsek is érdeklődve nézegette őket, tetszett neki. :)
Aztán jött az az ominózus augusztus 20-ai vihar, ami pont akkor tört ki, amikor mi becsuktuk magunk után a bejárati ajtót. Rohantunk az ablakokhoz, bezártuk őket, én az erkélyre a ládákért, de addigra már egy a földszinten volt, széttörve, ami azért nagy szó, mert én a hatodikon laktam. A többiben állt a víz, a virágok szétverve az esőtől, gyorsan újságpapírokat terítettünk le, azokra tettük be a ládákat. Én utána próbáltam élesztgetni őket, de hetekkel később meghalt az összes virág. Ezután nem ültettem többet, míg fent laktam.

Ennek az az oka, hogy én a virágokhoz is borzasztóan tudok kötődni és nagyon tudom szeretni őket, gyönyörködni bennük. Régen kaktuszos voltam, nagyon sok volt belőle, aztán egy télen egyik napról a másikra az összes kaktuszom meghalt. Van, aki most lehet, kinevet érte, de én megsirattam őket. Azt is hozzáteszem, hogy csuupán 14-15 lehettem, tinikor eleje-közepe, úgy rendesen. xDNagyobb részét a kaktuszoknak ajándékba kaptam, mindig ezt kértem, ha volt névnap, szülinap, vagy csak úgy. ;) Jobban tudtam értékelni, mint a vágott virágot. :) Ezután többet nem vettem kaktuszt, és nem engedtem, hogy bárki is vegyen nekem. Ebből talán látszik, hogy mennyire rosszul érint az, ha a virág tönkremegy.

Ezért is nagy szó, hogy ma ültettem, még pedig levendulát. *.* Régi álmom volt, hogy legyen saját cserepes levendulám, de eddig valahogy nem akartam megint egy növényt, amit nevelgetek, aztán lehet, hogy ripsz-ropsz annyi lesz neki. De most pozitívan gondolkodom, és szeretném, hogy legyen valamim, amit megint én ültettem. :)
Meg szeretnék a saját virágomból szárítani, és azt tenni a párnám alá, meg csokorban megszárítani dísznek, meg csak úgy, hogy legyen lilám. :)

Néha amúgy azt veszem észre, hogy baromira túl bonyolítok dolgokat az életemben, és talán túlmisztifikálom is őket, de nekem mindenhez idő kell, hogy feldolgozzam. Jobb szeretnék néha az a típus lenni, aki csak túllép a dolgokon, és járja tovább a maga útját, máskor meg örülök annak, hogy ilyen vagyok, mert ez azt jelenti, hogy értékelni tudom a dolgokat. :)

De megpróbálom ezt a bejegyzést sem túlmisztifikálni, és többet kreálni belőle, mint ami. :D Szóval, ültettem levendulát, ha kibújt a földből, majd csinálok képeket. :))

Gondolatok, könyvek és egy ajándék

A titkok között, amiket pár bejegyzéssel előbb megosztottam, ott volt, hogy nagyon szerettem a két Lottit, egy pöttyös könyvet rongyosra, szétesősre olvastam, kaptam is helyette egy másik sárga alapon fehér pöttyöset, kemény fedelűt, ez már jobban bírta. ;)
De valahogyan kimaradt, hogy a mese könyveket is szívesen forgattam, no és persze olvastam. :) Gondolom másoknak is voltak olyan mese könyvei, amiket szintén, rongyosra olvasott, a lapok kiestek a könyvből, mégis szívesen őrizgette, mert a benne lévő tartalom ugyanúgy el tudta varázsolni, mint legelső alkalommal. :)
Az én ilyen mese könyveim között ott volt a Gőgös Gúnár Gedeon, A sün, akit meg lehetett simogatni, Én, te, ő: Kalandok a szófajok birodalmába és a Vidám mesék. :)

Az elsőt nem átallottam olvasni óra közben sem, még elsőben. Aztán szegény könyv többször maradt napközben a tanári asztalon, mint velem, így itthonra kellett korlátoznom az olvasását. :))

A sün, akit meg lehetett simogatni, ez a telkes mesekönyvem volt. Minden szombaton és vasárnap jártunk Iszkaszentgyörgyre, ott volt a telkünk, a buszmegállóból még jó három kilómétert kellett megmászni hegynek fölfele, én mégis szinte mindig rohantam, sokszor lehagyva mamámékat, hogy aztán a telken, az ajtóban toporogva jöjjek rá, hogy amig mamáék fel nem érnek a kulccsal, addig én sem tudok olvasni. xD A könyv sok-sok éven át megtartotta a varázsát.

Az én, te, ő mindig is abszolút kedvenc volt, ennek a könyvnek köszönhettem azt, hogy annyira megszerettem a nyelvtant. :) Már nagyobb voltam, értsétek a  nagyobb alatt, 14-15 éves lehettem, addig mindig eldugtam itthon a könyvet, mert már szörnyű állapotban volt. Több lapja kijött, mint amennyi még lefűzve maradt, de nem akartam kidobni, mert szó mi szó, tényleg imádtam. :) Még a suliba is magammal cipeltem, ha előző nap mamának beugrott a könyv, nehogy véletlenül megtalálja és kidobja. xD Aztán egyszer eljött a nap, amikor figyelmetlen voltam, és elől hagytam. Mire haza jöttem, papám megsúgta, hogy mama kidobta a könyvet. Hááát, khm...., azt a veszekedést nehéz elfelejteni, meg azt, hogy napokig nem szóltam hozzá. xD De most, hogy írok róla..., eszembe jutott, talán le kéne tölteni valahonnan. :)))

A vidám mesék is nagy kedvenc volt, ez is félig telkes könyv, de ezt vittem és hoztam magammal, hétköznap is szívesen olvasgattam, főleg a három kismacska miatt. :) Még megvan valahol a pincében szépen becsomagolva, bedobozolva. :)

És, ahogyan elnézegettem a mese könyveket, ezek még mindig ott vannak a könyvesboltok polcain. Időtállók, örökéletűek és érvényűek a bennük lévő tanulságok, amit a gyerekek ezekből tanulnak, értenek meg a legkönnyebben.


És az ajándék. :) Nemrég kisfiú született az ismeretségi körömben. :) Már megleptem a kisembert egy apró kiscipővel, aminek nagyon örültek. :) Aztán gondoltam egyet, mindjárt a itt a tavasz, nekem meg van nagyon-nagyon puha pamut fonalam, szóval horgolok neki egy kis sapit is. Meg is tettem, de túl egyszerűnek véltem, szóval kapott egy kis diszítést is. :)



Egy kis fa, fű, egy apró süni, a tüskéin pedig egy piros alma. :) Erről jutott eszembe a sün, akit meg lehetett simogatni, erről pedig a mesekönyvek, erről pedig az, hogy illene már valamit írni ide, ne csak képeket mutogassak állandóan. :P Szóval így a sapi mellett lett egy bejegyzésem is. :)
Remélem, hogy a kis babóca szüleinek is tetszeni fog majd a sapi. :)

Kreatív blogger díj - Lindától, Joe bácsitól és Bubitól :)))

1. Köszönd meg akitől kaptad.
2. Tedd ki a logót a blogra.
3. Linkeld be akitől kaptad.
4. Add tovább további hét blogosnak.
5. Linkeld be őket.
6. Hagyj náluk megjegyzést, értesítsd őket.
7. Árulj el magadról hét dolgot.

1. Megköszöntem náluk is, itt is köszönöm még egyszer, hogy gondoltatok rám! :)
2. Megtörtént. :)
3. Linda, Joe bácsi és Bubi
4. Késő van, de holnap kiokumlálom, hogy kiknek adjam  tovább. :))
5. Meg fog majd történni. :)
6. Szintén meg fog történni. :)

7. Szóval, akár hogyan is nézem, még barátok között is 3*7 az 21. o.O Három kategóriára szedem akkor a hetes csoportot, 7 apró titok a gyerekkorból, 7 a tini korból, és 7 az ezotériához fűződő viszonyomról. :)

1. Kiskoromban a paradicsom totom volt, az alma pedig como. :)
2. A nagyfeszültségű vezetékeken lévő piros golyókat kiskoromban gölőnek hívtam, imádtam számolni őket, miközben busszal a telkünk felé tartottunk. :)
3. Már ötödikes koromban saját kötésű fülvédő és sál szettben mentem iskolába. :)
4. Rajzból nagyon jó voltam, a képeimet különböző versenyekre is elküldték, az egyik még a tengerentúlra is eljutott. Helyezést nem értem el, de a részvétel fontosabb volt. :)
5. A két Lotti és a Csudálatos Mary voltak többek között a kedvenc könyveim kicsiként, illetve Raggamby András: Kikszi című műve. :)
6. Volt a falon egy képünk, amitől mindig rettegtem, mert gonosz pillantása volt, és mindig követett a tekintetével. xD Végül el kellett ajándékozni, mert amikor a lakásban volt, az adott helyiségbe nem mertem bemenni, amikor meg a pincébe vitték le mamámék, akkor meg oda nem volta hajlandó lemenni. ^^" Erről a képről lenne szó. Sötét fa keret volt hozzá, és hú, de nagyon ijesztő volt xD
7. 10-12 éves koromig szokásom volt egy éjszaka többször is leesni az ágyról, így nálam nem csak ágyazni kellett esténként, hanem az ágyat is körbepakolni puha, de vastag párnákkal. :))

1. Gimiben, ha valamit meg kellett szervezni az osztálynak, mindig én jelentkeztem, imádtam tenni-venni, részt venni úgymond a dolgok sűrűjében.
2. Aki később a legjobb barátnőm lett, nos, mondjuk úgy, hogy nem éppen volt jó a kapcsolatunk, a viselkedése egy öt éves szintjén volt az első másfél évben, később viszont annál erősebb lett a barátságunk.
3. Sohasem tudtam igazán megbocsátani azoknak, akik megbántottak. Ott maradt a tüske, és olyan álarcot öltöttem emiatt magamra, amitől nem is próbáltak újra a bizalmamba férkőzni.
4. Gimnazistaként kezdtem rajongani a főzésért, de még inkább a sütésért.
5. Még csak 16 éves voltam, amikor úgy döntöttem, vegetáriánus leszek. A döntés még ma is szilárdan áll. :)
6. Ekkoriban szerettem meg a jógát. :)
7. U alakban ültünk a suliban, és a harmadikban és negyedikben mellettem helyet foglaló "padtársaimat" el nem cseréltem volna valaki másra, még most is nevetve emlékszek vissza sok beszélgetésünkre. :)

1. Szeretek elmerülni az ezotéria világában.
2. Voltam már olyan hölgynél, aki kapcsolatot tud teremteni az angyalokkal. Szkeptikusan mentem be, összezavarodva jöttem ki tőle, annyi ténnyel szembesített, amik igazak voltak életem során.
3. Van őrangyalom, hiszek benne, és tudom, hogy mindig vigyáz rám. :)
4. Régebben jósoltak nekem tenyérből valami rosszat, ez sajnos később, talán 4 évre rá konkrétan bekövetkezett. Nem dolgoztam fel a mai napig sem.
5. Szívesen olvasok különös gyógyulásokról, csodákról, mégis fáj, hogy érzem, sokszor földhözragadt és szkeptikus maradok.
6. Az előzőt folytatva: mert úgy gondolom, hogy az egészséges, "rendbe tett" lélek gyógyíthatja meg igazán a testet, de ez nem kellene, hogy csodaszámba menjen.
7. Shirley Maclaine Camino című könyvét újra és újra elolvasom, mindig erőt ad, ha leeresztek. :)

Hűű, nagyon sok mindent elárultam ám most magamról. :)) Lehet, hogy ezekből később szemezgetek, és egy-egy "titkot" hosszabban is kifejtek. :)

Év eleji töprengés 18+

Először is, bár kicsit megkésve, de mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok! Legyen szebb, jobb és még boldogabb ez az évetek, mint az előző volt, álmaitok, vágyaitok pedig váljanak valóra! :))

Én, ahogyan a címben is írtam, töprengek. De ez már a két ünnep közötti időszakban is jellemző volt rám, hogy a nagy rohanások közepette, mint Lót felesége, sóbálványként leálltam valahol útközben és elmerültem a gondolataimban.
Megijeszt, hogy egy bizonyos kérdés zakatol már mióta a fejemben. Nem hittem volna, hogy valaha is egyáltalán elgondolkodom ezen az eshetőségen. Nem akartam. Mert...., elválasztanak minket a falak, aminek legtöbbjét, igaz, védekezésből, de én emeltem fel közé és közém. Most mégis, hiába nézek minden felé, csak azt látom, hogy egyre inkább lejjebb süllyedünk, és hirtelen gyorsasággal veszítjük el a jogainkat, megtépázzák a lehetőséget a szabad döntésben, lassan ott tartunk, hogy a szabad gondolkodásban. Megtépázzák a szárnyainkat, nem engednek minket repülni. Eljöhet még újra az egypárt rendszeres korszak, ha nem figyelünk oda.
Én pedig félek. Nem engedtem eddig senkinek, hogy megnyírja a szárnyaimat, én mindig a föld felett lebegtem, kimondtam, ami a lelkemet nyomta, véleményt formáltam, kiálltam a szavaim mellett, vállalva még azt is, hogy érettségi évében majdnem kéthetes kényszerpinőre küldte az igazgató iskolán belüli politizálás miatt az egész osztályt, köztük engem is, aki a leghangosabbak közül került ki.

És most itt van valaki, aki megmondja, még ha nem is ilyen nyíltan, de az alkotmányt megváltoztatja, bele akar szólni a Nemzeti Bank ügyeibe, aki megzsarol, hogy ha nem lépek vissza az állami pénztárba, akkor elveszi az állami nyudíjamat, szinte élvezettel kihangsúlyozva, hogy akkor pontosan milyen keveset kapok majd, és itt van valaki, aki beleszól abba, hogy mit tudhatok meg arról, hogy mi történt itthon vagy a  nagyvilágban, beleszól abba, hogy milyen zenét hallgathatok főműsoridőben, beleszól abba, hogy mit írhatok le egy fórumba, vagy éppen egy blogba, máskülönben keményen büntetnek.
Úgy érzem, hogy megfulladok.
Szóval gondolkodom egy ideje. Talán menni kellene. De félek attól, ami nála várna. Attól, hogy három nap alatt szétszednénk kicsi darabokra egymást. De itthon sem jó már.
Vissza akarom kapni a szárnyaimat.

Csak úgy..., csak én...

Pedig alapjáraton nem szeretek magamról beszélni. :) Tudom, hogy itt ez nem nagyon vált láthatóvá, de hát egy virtuális naplóban az ember akarva akaratlan, nem csak a világ dolgairól írhat, amiket lát, vagy amikkel szembesül a médián keresztül, hanem magáról is.
Ma jó napotot köszönt nekem az a szomszédom, aki kispelenkás korom óta ismer.
Én pedig nem tudom, hogy jelenleg hogyan állok a változásokkal. Szeretem az állandóságot, a monoton tevékenységek sem zavarnak. Egy ideig. Aztán úgy érzem, ha nincs valami változatosság, akkor meg fogok őrülni, és ki fogok törni. Közben pedig belül félek, hogy túlságosan megváltoznak a dolgok.
Ma fodrásznál voltam, és dauert tetettem a hajamba. :) A lapockáig érő hajam most kicsit feljebb ugrott, aranyos, göndör tincsek keretezik az arcomat, és azt kell mondanom, hogy imádom. <3
De a szomszédom emiatt jónapotot köszönt nekem...
Ez az én szememben annyit jelent, hogy talán annyira nem akartam a változatosságot, hogy bemenekültem a magam kis csigaházába, és megpróbáltam mindent állandósítani?
Régen egyik hónapban rövid, másikban hosszú, egyszer barna, egyszer szőke, najó, először csak sokáig szőke, majd' hét évig, meg vörös és fekete is voltam.
Soha nem köszöntek nekem jónapotot.
Most meg igen.
Az egy dolog, hogy szeretem magam körül rendezetten látni a dolgokat, de én magam nem szürkülhetek be, és be kell vonzanom az új dolgokat magamhoz, különben azzal szembesülök, hogy...

Jó napot!

Korai szenilitás

Kb öt éve kezdődött nálam, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal újra és újra felbukkan. Megszámolni sem tudom, hány olyan kínos szituációban volt részem, amikor egy izgalmas témáról beszélgettünk, reagáltam is, aztán mint akinél egy pillanatra kikapcsolták volna az áramot, zavartan a többiekre néztem, és kénytelen voltam megkérdezni, hogy miről is beszélgettünk fél perce, mert nem emlékszem. Eleinte szerintem azt hittek, hogy nem figyelek eléggé, vagy nem érdekelnek, így kénytelen voltam magyarázkodni.

A történet Babiee, alias Violetta, alias kedveském ( mert én vagyok a néni :) ) miatt jutott eszembe. Kávét készített, és elkezdte keresni a kávéfőző tetejét, ami ott volt nála.
Én a kesztyűmmal jártam ugyanígy. A skála előtt sétáltunk el a mamámmal, amikor már nagyon fázni kezdett a kezem. Felhúztam az egyik párat, de közben mama kérdezett tőlem valamit, és mire visszapillantottam a kezemre, zavarodottan néztem körbe-körbe, és egyre azt hajtogattam, hogy elveszett a kesztyűm párja, menjünk vissza és keressük meg. Szemléltetésként ott lóbáltam az egy szem kesztyűt a kezemben, hogy nincs meg a másik. Aki szemfüles, már észrevette a viccet. De menjünk tovább. Már mindenhol kerestük a környéken, az emberek kissé furán néztek ránk, konkrétan, mint akiknek biztosan elgurult minimum két kerekük, amikor mami egyszer csak rám pillantott és megállított. Majd nevetés és hitetlenkedés közepette közölte velem, hogy a kesztyűmet azért nem találom, mert az egyik már a kezemen, a másik a kezemben van. xD Mindezt egy öt perces keresőkörút után sikerült összehozni.
Szóval egy szavam sem lehet, amikor hasonló történetekkel találkozom szembe. :))

És most csendben teszem hozzá, hogy tegnap este óta töröm a fejemet, mert tudtam, hogy akartam valamiről írni, de elfelejtettem, hogy miről...
Ironikus, nemdebár? :)))

Hepiend vagy sem? Ez itt a kérdés...

Én azt hittem, hogy nekem ez nem is kérdés. A túl a barátságon után megfogadtam, hogy nem nézek több dráma, nem hepiendes filmeket, mert azok engem annyira mellbevágnak, hogy utána órakig a film hatása alatt vagyok, és úton útfélen, hiába van vége a filmnek, én még mindig bőgök. Nem, nem könnyezek, nem sirdogálok, én hüppögök, hatalmas könnycseppek potyognak a szememből, és még a levegőt is kapkodom. xD
De imádom Mandy Moore-t. És mivel az egyik oldalon annyira dicsérték a séta a múltba című filmet, úgy döntöttem, hogy letöltöm, és megnézem. Már ki is volt csomagolva a film, amikor egy olyan megjegyzésen akadt meg a szemem, hogy kár, hogy nem hepiend, és hogy mennyit sírt rajta. Na, itt végem volt... Fél napig vaciláltam, egyszer leültem, hogy megnézem, aztán meg inkább mással kezdtem foglalkozni, hogy nehogy engedjek a kísértésnek.
De az x faktor után, miután egy jót együtt bőgtem Csabával, nem, nem a kieső tesóval, Tomival, akinek szerintem már minimum két résszel ezelőtt búcsút kellett volna mondania, hanem a bátyjával, mert megsajnáltam őt. xD Én már csak ilyen faramuci ízlésű vagyok, és azt sem mondom, hogy mindig könnyű kiismerni.
Na, de eltértem a témától. Szóval, miután amúgy is szipogós hangulatomban voltam, gondoltam adok az estének még egy pofont, és leültem megnézni a filmet. Ne képzeljetek bele semmi művészit, igazi limonádé film csajoknak, amiben megszakadhat a szívünk cirka másfél órára. Láthattam már hasoló filmet kicsit más köntösbe burkolva, de ilyenkor ez kit érdekel? Csak az a lényeg, hogy az én szívemet megérintette, és jó pár zsepit is elhasználtam, ugyanis kábé a film egyharmadát végig bőgtem.
És akkor most mindenki azt hiszi, gondolom én, hogy el is mesélem, hogy miről szól a film. De nem. :) Ha valaki szeretne egy jót mosolyogni, elolvadni, szomorkodni, összetörni, majd a végén lévő tanulság után felszárítani a könnyeket, vagy mint én, még tovább pityeregni, az majd megnézi a filmet. :))
Én meg majd jól megfogadom megint, hogy nem nézek többet nem hepiendes filmeket. Talán ismét sikerül betartani kb. fél évig... ;)

Annyira szép :D

Az előbbi megjegyzésben írtam skizz.-nek, hogy eszembe sem jutott abba hagyni a blogolást, csak mostanában csendes korszakomat élem, meg inkább torrentezek, sorozatokat nézek, mert rákaptam arra, hogy inkább feliratosan nézzem a filmeket. :)
De most írnom kellett, mert hoztam képeket. Nem azokra vonatkozik a bejegyzés címe, mármint, hogy milyen jók lettek :), hanem arra, amit megpróbáltam megörökíteni késő este.
Na, kitaláltátok már? Bizony, havazik odakint. :D
Emlékszem, hogy március tájékán azon nyavalyogtam, hogy havazik, fúj, legyen már tavasz. De istenem, ez az egyik leggyönyörűbb dolog a télben. :) Kinyújtottam a kezemet, hagytam hogy a hópelyhek megpihenjenek a kezemen, és annyira jó volt, mert nem olvadtak el, hanem a kis hópihék, ott csücsültek továbbra is a kezemen. És az illata. Ugye, hogy nincs csodálatosabb illat, mint amikor havazik? :)) Fél tizenkettő van, mindjárt éjfél, de fogalmam sincs, hogyan fogok elaludni, mert annyira felpörgetett a havas utca látványa. :))











Klassz, ugye? :)

Hová tűnik?

A kedvenc témám feszegetése. A szerelem. Vagyis..., nem a szerelem. Az égető, izzó, forró, perzselő érzés, amit a másik iránt érez az ember. Az hová tűnik? Tudom, azt szokták mondani, hogy szelidül, szeretetté alakul. Ezt tudom. De ez a válasz nekem nem elég.
Léteznek beteljesületlen szerelmek, szerelmek, amik között annyi az áthidalhatatlan gát, folyó, hogy a próbálkozás egy idő után megszűnik, és a két fél távolodni kezd egymástól.
De hová tűnik az érzés?
Mikor nem emlékszik már az ember a másik illatára? Mikor nem emlékszik a másik mosolyára, csibészes pillantására, nevetésére, mozdulataira?
És hová tűnik az, amikor az ember egyedül marad és tombol, amiért ez történt vele, aztán sír, aztán mindenkit hibáztat, aki az áthidalhatatlan gát kategóriába tartozik, aztán megint sír, aztán magát hibáztatja, mert talán nem volt elég erős, hogy a másik vele maradjon, aztán megint sír, és minden nap gondol rá, hogy ne felejtse el. Ez hová tűnik?
Mi mondja ki előbb, hogy ebből baj lesz, ha sokáig megy még? Az agy vagy a szív? Az agy mondja ki, hogy elég, és szépen lassan elzárja előlünk az emlékeket? Vagy a szív mondja ki először, hogy már nem bírja tovább, szóval az agynak éppen ideje, hogy összeszedje magát?
És miért olyan megrázó, amikor rájön az ember, hogy már nem is igazán emlékszik? Hogy már nem azt siratja meg, hogy nem lehetnek együtt, hanem azt, hogy nem emlékszik?
Hová tűnhet az, ami egykor olyan nagyon fontos volt? Milyen jogon merészel csak így eltűnni? Kopni, sárgulni, mint egy régi fotó vagy az őszi falevél? Ez tényleg szívás.

Amúgy teljesen jól vagyok. Csak megláttam a szerelem szót az egyik blogon, és elkapott az írhatnék. Jó lenne, ha máskor is így működne a dolog. Akkor valószínűleg több bejegyzés is születhetne. :)

Minta és példa

A legelső, amit megtanultunk a tanfolyamon. A dajka minta és példa, beszéde és viselkedése modell értékű a gyermekek számára.
Azt hiszem, hogy ez nem csak a gyerekekre igaz, hiszen mindannyian lehetünk egymás példái és mintái az életben. Mert a mintát könnyű követni, azt hiszi az ember, hogy ettől majd kap valami pluszt, hogy tanulhat belőle, értékesebbé válik, stb...
De mi van akkor, ha a televízióban elhangzik egy olyan kijelentés, ami tinilányokat, fiatal vagy idősebb nőket ingatnak meg abbéli hitükben, hogy nem mindenki lehet szexi?
Péntek óta ezen kattog az agyam, mióta a megasztárt néztem. Mester Tamásnak ugyanis volt egy megjegyzése Tolvai Renáta ruhájára és alakjára. Ilyen husis alakkal ne engedje meg többet, hogy a stylistok ilyen szexi ruhát adjanak rá. Liptai Claudia rögtön hangot adott nem tetszésének, bár próbálta vicces keretek közé szorítani a helyzetet.
Én nem tudom, hogy ezt tettem volna e a helyében. Mester talán fel sem fogja, hogy a Tv2 által, amiért a zsűriben szerepelhet, milyen presztizs helyet is foglal el. Élő adásban szerepel, ahol nem fogják, és nem is tudják kivágni az elhangzott szavakat.
Kérdem én, nincsen már elég önbizalomhiányos, anorexiás, bulímiás, hashajtót és vízhajtót szedő fiatal tini és nő ebben az országban? Muszáj még nagyobb ferde tükröt pakolni az emberek elé, hogy aztán gyötörjék magukat?
Egy olyan szép, helyes, formás (!) lány, mint amilyen Renáta is, nem lehet szexi, mert Mester szavaiból kivéve, csak a 45 kg-os lányok lehetnek azok, és csak ők öltözhetnek kihívó ruhákba?
Nonszensz.
Jobban oda kellene figyelnie arra, hogy mit mond, és hogyan mondja. A mai világban sokszor nehéz elhinnie egy nőnek, hogy szép, és úgy szép, ahogyan van. Olyan sok irányból telepedig ránk a nyomás, nem kellene még élő adásban erre rátenni egy lapáttal.
Úgy hogy, Mester Tamás, talán neked is meg kellene tanulnod, hogy minta és példa legyél, az elhangzott szavaid pedig példa értékűek legyenek...

Kéz

Csütörtökön jöttem rá arra, hogy teljesen másképpen fogom meg valakinek a kezét séta közben és másképpen egy gyermekét. Először nem értettem, hogy miért, hiszen meg voltam győződve róla, hogy én csak úgy tudok kezet fogni, ha az én kezem van hátul. Most nézhetném tudományosan is, hogy könnyebb, ha egy gyerek kezét előlről fogom meg, mert nem kell nagyot hajolni, de akkor egy felnőtt kezét, aki pl velem egy magas, annak miért nem elől fogom?
És a válasz, számomra legalábbis nagyon egyszerű lett. Amikor egy kisgyerek fogja meg a kezemet, akkor neki kell biztonságot nyújtanom, hogy ott legyek, akibe kapaszkodhat, aki megtartja, aki mellett jól érzi magát, és nem kell figyelnie.
Amikor egy felnőtt kezét, legyen az férfi vagy csak egyszerűen a mamám keze, amit én nem találok cikinek néha megfogni a városban sem, automatikusan úgy tartom, hogy én érezhessem magam biztonságban, én legyek az, akit óvnak.
És ez tényleg így van. Szeretem az újdonságot, a változatosságot, de valahol vágyom az állandóságra és legjobban a biztonságra. És ezt ez egy ilyen kézfogással meg is kapom. De ugyanakkor szeretek óvni és biztonságérzetet is adni, ezért is kerül állandóan kívülre a kezem, ha kis praclit fogok.

Szeretem hangoztatni, hogy van bennem feminizmus, hogy talán a szüfrazsettek korába kellett volna születnem. Ezt bizonyosan az oroszlán asszcendensem és a kos holdam mondatja velem. :) De közben ott van a halak horoszkópom, vágyom a családra, arra, hogy védjenek, hogy NŐ lehessek, hogy ne kelljen olyan terheket cipelnem, mint egy férfinak. Nem vagyok az, nem az van belém programozva. A mai világ körülöttünk túlságosan hipnotikus erővel hat a fiatalokra, akik elhiszik, hogy nekünk ugyan olyanoknak kell lennünk, mint a férfiaknak. Erősnek, bátornak, kitartónak, leleményesnek, határozottnak, törtetőnek és még sorolhatnám. Közben pedig elfelejtjük azt, hogy mire van kódolva a nő. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy a nőnek a tűzhely mellett van a helye, mert igenis dolgozzon, keressen, szocializálódjon, ismerkedjen, építsen ismeretségeket és barátságokat, tanuljon, élvezze az életet, tanulja meg, hogy a világ nem rózsaszín színben pompázik, vannak jók és rosszak, magyarán mindenhez legyen joga egyenlően, mint egy férfinak. Legyen meg a lehetősége, hogy ugyanolyan jól keressen, mint egy férfi, ne legyen a neme miatt diszkriminálva. De amikor a párjával, férjével van, amikor otthon van, és a világ már nem nyomul, hogy minél több elvárást terheljen a vállára, akkor az lehessen, aki. Nagybetűkkel, NŐ. Aki igényli a figyelmességet, hogy megöleljék, hogy éreztessék vele, hogy különleges, hogy fontos, hogy nélküle teljesen más lenne az élet. Üres és kopár.
Mert a nő színezi meg a Férfi életét, ő ad ízt neki, illatot és zamatot. Ezért engedje meg a világ, hogy felnyissuk a szemét, és megmutassuk neki, hogy ha a Nő nem Nő lenne, akkor nem ugyanolyan lenne a világ és az élet. :)

Ezt a kedvenc kis szösszenetemet pedig küldöm minden Nőnek, hogy érezzék, fontosak a világban!

A NŐ

Amikor Isten a nőt teremtette, késő estig dolgozott a hatodik napon. Egy angyal arra járt, és megkérdezte: "Miért töltesz annyi időt ezzel?"
És az Úr azt felelte: "Láttad az összes specifikációt, aminek meg kell felelnem, hogy megformáljam őt?
Mosható legyen, de ne műanyag. Több, mint kétszáz mozgó alkatrészből áll, melyek mindegyike cserélhető kell, hogy legyen és mindenféle étellel működnie kell. Képesnek kell lennie egyszerre több gyermeket karjában tartani, megölelni őket úgy, hogy az meggyógyítson mindent a lezúzott térdtől az összetört szívig és mindezt mindössze két kézzel."

Az angyalra mindez mély benyomást tett.
"Csak két kéz...lehetetlen! És ez a standard modell?! Túl sok munka ez egy napra..., várj holnapig, és fejezd be őt akkor!"

"Nem" mondta az Úr. "Már annyira közel vagyok, hogy befejezzem ezt a teremtményt,mely szívem legkedvesebbje lesz."
"Meggyógyítja magát, ha beteg, és egy nap 18 órát tud dolgozni."

Az angyal közelebb jött, és megérintette a nőt.
"De Uram, olyan puhának alkottad őt!"

"Igen, puha" mondta az Úr. "De erősnek is alkottam. El sem tudod képzelni, mit elvisel és legyőz!"

"Tud gondolkodni?" kérdezte az angyal.

Az Úr azt felelte:
"Nem csak gondolkodni tud, de érvelni és egyezkedni is."

Az angyal megérintette a nő arcát...
"Uram, úgy tűnik, a teremtmény ereszt. Túl sok terhet róttál rá!"

"Nem ereszt...ezek könnyek" javította ki az Úr az angyalt.

"Az mire való?" kérdezte az angyal.

És mondá az Úr:
"A könnyekkel fejezi ki a bánatát, kételyeit,szeretetét, magányosságát, szenvedését és büszkeségét."

Ez igen nagy hatást tett az angyalra:"Uram, te zseniális vagy! Mindenre gondoltál. A nő valóban csodálatos!"

"Valóban csodálatos! A nő olyan erők birtokában van, melyekkel ámulatba ejti az embert. Képes kezelni a gondokat és nehéz terheket hordozni. Magában tudja tartani boldogságát, szeretetét és véleményét.
Mosolyog, mikor sikoltani szeretne.Dalol, mikor sírni volna kedve, sír, mikor boldog és nevet, mikor fél.

Harcol azért, amiben hisz. Kiáll az igazságtalansággal szemben. Nem fogadja el a "nem"-et válaszul, ha tud egy jobb megoldást. Átadja magát, hogy családja gyarapodhasson. Elviszi barátját az orvoshoz,ha fél.
Szeretete feltétel nélküli.
Sír, ha gyermekei győzedelmeskednek. Boldog, ha barátai jól vannak.
Örül, ha születésről vagy esküvőről hall.

Szíve összetörik, ha közeli rokona vagy barátja meghal. De megtalálja az erőt, hogy elboldoguljon az élettel.

Tudja, hogy egy csók és egy ölelés meggyógyíthat egy összetört szívet.

Csak egyetlen hibája van:

Elfelejti, mennyire értékes..."

Ui.1: Nem, nem lettem vallási fanatikus, csak szeretem ezt a kis "történetet". :)
Ui.2: Mondtam, hogy valahol a szüfrazsettek világában kellett volna születnem. :))

Terézanyu :)

Régebben a tornin a leterézanyuzott álmodozó volt a  jeligém. Nem azért, mert én annyira jónak éreztem volna magamat, MYától kaptam ezt a kis nevet. Akkor annak meg is volt az apropója, hiszen a veritaserumon belül akkor lépett életbe az M.A.J.O.M, aminek én adtam értelmet, Lio meg életet. :) Ez az aloldal arra hivatott felhívni az emberek figyelmét, hogy vannak olyan gyermekek, akik sajnos nem kaphatják meg a legalapvetőbb ellátást sem, mert olyan környeztben élnek. Ők nem kapnak szép ruhákat, új játékokat, könyveket, de sokszor még ételre is alig futja. Felsoroltunk több olyan alapítványt, akik ezeken a gyermekeken segítenek, hogy akinek van egy kicsivel több, amire nincsen szüksége, vagy játéka, ruhája, akkor ne legyen rest segíteni, hiszen a mai kisgyerekek lesznek a jövőnk, és igazából minden gyereknek olyan környeztben kéne felnőnie, hogy aztán egészséges felnőttként tudjon tenni valamit a nagyvilágban. Ekkor lettem először Terézanyu. :)

Pénteken oviban voltam gyakorlaton. Aznap nem kellett volna mennem, de én szeretném, ha minél több tapasztalatom lenne, emellett igazán szeretek a gyerekek között lenni. Annyi szeretetet kaptam tőlük azóta, hogy járok gyakorlatra, hogy néha elszorul a torkom. Nem akarok sírni, hiszen minden nap minimum egy órát mesélek a napomról itthon, de nem tudom igazán szavakban kifejezni azt, hogy mit is jelent nekem, amikor a gyerekek csak úgy átölelnek, vagy odabújnak hozzám, rajzolnak nekem valamit, vagy odahoznak egy könyvet, és megkérnek, hogy olvassak nekik. És van, amikor két kisgyerek hallgatja először a könyvet, aztán mire vége a mesének, a fél csoport ott ül körülöttem. :)

Van egy kisfiú, aki rendkívül csendes, középső kisgyerek a családjában. Halk szavú, de rendkívül okos, és igazán imádnivaló. Csütörtökön és pénteken is ő hozta folyamatosan a könyveket, hogy olvassak neki, még azt sem bánta, hogy rekedt voltam kicsit, odaült mellém, és hallgatta a meséket. Később megtudtam, hogy másoknak nem nyílik meg, sem az óvó néniknek, sem dajka néninek. És ez a bizalom megint szíven ütött. A gyerekekben ez még megvan, és olyan ösztönösen jön náluk, én pedig vigyázok erre a törékeny kincsre, ami többet jelent, mint a világ összes aranya.

Ebédnél az egyik óvó néni beszélgetett egy másik csoport óvó nénijével, és csak azt a mondatot kaptam el, hogy Amelie ( itt a saját nevem volt ) egy Terézanyu. :) Másodszorra is visszatalált hozzám a becenév, amit először talán két éve, hogy kaptam. Nem érzem magam annyira jónak, hogy így hívjanak, de ha mások látják bennem a jót, az... hihetetlenül jó érzés, mert akkor az azt jelenti, hogy amit csinálok, az rendben van, másoknak is tetszik és elégedettek a  teljesítményemmel. :)

When a dream comes true

Tavaly ilyenkor volt egy kívánságom. Az ősz beköszöntével arra vágytam, hogy én is visszakerülhessek az iskolapadba, hogy tanulhassak. Tovább kellett erre várni, mint gondoltam volt, de nyár közepén végre valóra vált a kívánság, hiszen bekerültem egy tanfolyamra, és most azt tanulom, ami igazán érdekel. Dajka tanfolyamra járok, és a héten megvolt az első két gyakorlatom is. Elmondani nem tudom, hogy milyen sokat is jelent az nekem, hogy gyermekközösségben dolgozhatok, hogy kis gyerekek vesznek körbe, akik minden bizodalmukat az óvó nénikbe és a dajka nénikbe fektetik. Látszik a csillogó szemükben minden, az is, amit éppen ki nem mondanak.

Tele vagyok új tudással és élményekkel, néha azt hiszem, hogy ez az öröm, ami két év után megtalált, szét fog feszíteni. Azt hiszem, ezt hívják elégedettségnek is. Elégedett vagyok, mert ott vagyok jelenleg, ahol lennem kell. Szeretnék ezen az úton maradni, és nem letérni. Követni a hívó hangot, aminek 7 éve hátat fordítottam.
Azt mondják, hogy a 7 év sorsdöntő. Nem csak párkapcsolatokban, az életben is. És ez rám teljesen igaz. 7 éve egy másik utat választottam. Nem bántam meg, mert rengeteget tanultam, és tapasztaltam. Ezek nélkül ma kevesebb lennék. De a mellékútról újra rátaláltam a főútra. Meg kell mondjam, hogy azért, mert ez az út nem rögös, hanem kibetonozott, ugyanúgy nehéz. De most megvan az akarat és a vágy, hogy haladjak előre, és ne álljak meg egy pillanat erejéig sem.

Kuszaság

Annyi minden kavarog a fejemben, és olyan sok mindenről szeretnék beszélni, mesélni, írni, mégsem tudom rendesen megfogalmazni őket. Egy zsongó halmazként nehezítik el a fejemet, a gondolataim koránt sem tiszták, mint szoktak lenni. Szétszórt vagyok, amikor mások látnak, de amikor senki sem figyel rám, megfeszülök, és nehezen tudok felengedni. Egy merő görcsnek érzem magamat, és nem úgy tűnik, mintha ez a valami el akarna múlni.

Itthon duplán ütötték fel a betegségek a fejüket, és csak akkor tudjuk legyőzni őket, ha erősek vagyunk. De valljuk be, a félelem sokszor nagy úr. A beteg félelme, és a család, hozzátartozóé is. Az enyémet ritkán látni, akkor is csak egy szemvillanásnyi időre, aztán eltűnik, és marad helyette az örökké optimista, pozitív felfogás, csacsogás, serénykedő méhecske. Még csak két nap telt el a hétből, de úgy érzem, mintha ez két hét lett volna. Nem panaszkodás akar ez lenni, csak... áh, fogalmam sincs, hogy mi, lehet, hogy panaszkodás, nem is igazán érdekel.

Ebben a történetben én vagyok a hozzátartozó, egy családtag és egy nagyon jó ismerős beteg. Ismeritek azt az érzést, amikor mindig úgy kell viselkedni, hogy ne látszódjon meg, hogy ez az egész mennyire fáj, mert tudjátok, hogy ezzel a másiknak valami pluszt adtok? Ezzel az életenergiával és kisugárzással? Közben meg valami mar belülről, és minden apró cseprő dolgon elbőgöd magad, amikor senki sem lát? Ma még a segítség, szülő lettemen is pityeregtem egyet, pedig nem volt olyan hűű, de dramatikus. Mindegy.

Aggódom. Iszonyatosan aggódom, és félek. Néha beszélgetek Istennel, amikor elmegyek wc-re. Rájöttem, hogy valamiért ott sokkal inkább el tudok vele diskurálni. Nem vagyok megkeresztelve, hívő sem vagyok. Igazából nem is mint Istenre szoktam koncentrálni, hanem a felsőbb erőkre. Nem rossz dolog, és ott tényleg mindenki maga lehet, ott nem zargatja senki sem. De tényleg. Ha egy tuti helyet kerestek az elmélyedésre, elmélkedésre, a wc kiváló helyiség hozzá. Ott szoktam megmondani a magamét, hogy mostanában mindig szarik valamit a kutya ( elnézést, de tényleg van egy ilyen mondás ), és hogy most már kezd ez kicsit sok lenni. És nekem nagyon elegem van belőle. 

Meg is mondtam amúgy itthon, hogy meggyógyulunk, ha kell, műtétre megyünk, mindenféle vizsgálatot kibírunk, mert erősek vagyunk, és kész, slussz-passz. Mi vagyunk az erősebbek, és menni fog nekünk. Így. Többesszámban. Még párszor el kell mondanom, hogy a szavamat ne csak elnéző mosoly, hanem hit is kövesse. De majd eljön ez a pillanat is. Makacs egy emberlány vagyok, amit akarok, azt úgy is véghez viszem. És most az kell, hogy erősek legyünk. Azok leszünk. Aztán, ha meg senki sem lát, akkor kicsit leeresztek, majd pihenek, és újra erős leszek. Mert így kell, nem? Ezt kell csinálni, ugye?

Össze-vissza beszélek, biztosan bolondnak néztek, szóval abba is hagyom mára.

De azért még belinkelek egy verset. Ő a kedvenc költőm, és lehet, hogy elcsépelt, de az egyik kedvenc versem tőle. Napok óta ez van a fejemben.

Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,

óvó tekinteted érzem kezem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet ujra kezdem,

mert annyit érek én, amennyit ér a szó

versemben s mert ez addig izgat engem,

míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, –

mit mondjak még? A tárgyak összenéznek

s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

az asztalon és csöppje hull a méznek

s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

elszáll, majd visszatér a homlokodra,

álmos szemed búcsúzva még felémint,

hajad kibomlik, szétterül lobogva,

s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

de benned alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.

Szép vers, igaz? Nem tudom, hogy miért ez jut állandóan eszembe, de amikor olvasom, nem ebben a világban vagyok, és a szememet vakítja a színarany golyó, és hallom a pohár csendülését. Jó.

Álom

Máskor egy hétig nem írok, ma meg olyan beszélhetnékem van. Vagy inkább csak közölhetnékem? Mindegy is. Kibököm, amit el akarok mondani, hátha akkor jobb lesz.

Talán egy éve már, hogy utoljára álmodtam vele. És olyan érzés volt, mintha minden érintés, minden ölelés valóságos lett volna. Ez a mostani is ilyen volt. Átölelt, szorosan. És én olyan biztonságban éreztem magam a karjaiban, és boldog voltam. Nem akartam őt elengedni. Szorosan tartottam, ő meg apró csókokkal hintette be az arcomat és a vállamat. Nem volt rámenős. Mintha csak meg akart volna nyugtatni, hogy most már mindig itt lesz velem. Nekem. Annyira jó volt.

Aztán felébredtem. Pár napja történt, de akár hányszor csak eszembe jut, összeszorul a torkom, és kijönnek a könnyeim. Annyira hiányzik.

Nagyon...

Mit mondhatnék?

Nem tudom. Fáradt vagyok, hosszú volt a nap, az este. Nem szeretem, amikor az érzelmeimen keresztül próbál valaki hatni rám, mert úgy érzem, manipulálni szeretne, kihasználni, pedig így is sokat adok. Ezen felül pedig engem megfogni igazából szinte lehetetlen. Halak vagyok, aki úszik az árral. Ha valaki ezt elfogadja, oké, de ne próbáljon meg senki bezárni, mert megszökök. Kell a tér, különben megfulladok. És ne a szeretetemet használja fel ellenem senki, mert nem szeretek meghasonulni. Már pedig saját magammal szemben is hozok néha rossz döntéseket. De most nem szeretnék. Így jó.

Egy kicsit más. :) A csoki-kék táska Kanadába repült, a szürke elegancia új otthonra lelt, és azóta egy fekete-áfonya táska is új gazdát keresett magának. És készülőben van valami, ami annyira jellemző rám, hogy nem is értem, hogy nem jött még elő nálam. :) Olyan tipikus én, amit mindenki tud rólam, hogy az rám jellemző, aki egy kicsit is ismer. Az a valami édes, aranyos, és fáj leírni, de cuki. xD

Na, de ha jó vagyok, akkor hamarosan meg is tudom mutatni, hogy mire gondolok.

Addig is megmutatom, hogy nézett ki a fekete-áfonya táska. :)