Mit mondhatnék?

Nem tudom. Fáradt vagyok, hosszú volt a nap, az este. Nem szeretem, amikor az érzelmeimen keresztül próbál valaki hatni rám, mert úgy érzem, manipulálni szeretne, kihasználni, pedig így is sokat adok. Ezen felül pedig engem megfogni igazából szinte lehetetlen. Halak vagyok, aki úszik az árral. Ha valaki ezt elfogadja, oké, de ne próbáljon meg senki bezárni, mert megszökök. Kell a tér, különben megfulladok. És ne a szeretetemet használja fel ellenem senki, mert nem szeretek meghasonulni. Már pedig saját magammal szemben is hozok néha rossz döntéseket. De most nem szeretnék. Így jó.

Egy kicsit más. :) A csoki-kék táska Kanadába repült, a szürke elegancia új otthonra lelt, és azóta egy fekete-áfonya táska is új gazdát keresett magának. És készülőben van valami, ami annyira jellemző rám, hogy nem is értem, hogy nem jött még elő nálam. :) Olyan tipikus én, amit mindenki tud rólam, hogy az rám jellemző, aki egy kicsit is ismer. Az a valami édes, aranyos, és fáj leírni, de cuki. xD

Na, de ha jó vagyok, akkor hamarosan meg is tudom mutatni, hogy mire gondolok.

Addig is megmutatom, hogy nézett ki a fekete-áfonya táska. :)

Gondolatok

A bukóra nyitott ablakon keresztül beszűrődik az ősz vidám zaja. Autók robognak nagy sietséggel, dolgos emberek rohannak, kezükben néha egy mobillal, csendesen, higgadtan beszélgetve, vagy hangosan diskurálva, gesztikulálva, észre sem véve az őszi falevelek színes kavalkádját és a mögöttük éppen a fáról földre pottyanó barna gesztenyét.

A közeli iskola kosárpályájáról gyermek zsivajt fúj felém a szél, hangos kacagást, éles sikkantást, játékos csatakiáltást, boldog hangokat. Aztán a zaj elhallatszik, mintha csak valaki elvágta volna őket, talán a tanár intette csendre őket, s míg én írok, fülelek közben, hogy vajon meddig kell várnom, míg az autók zajába újra bekapcsolódik a hangos kiabálás.
És ni, nem is kellett sokat várni, kiabálnak már a kislányok, vagy egymást biztatják, vagy a fiúk ellen küzdenek.

Eszembe juttatja a rég elmúlt napokat, mikor még én is ott játszottam a pályán, kézilabdáztam vagy éppen kosaraztam, és valaki másnak én is egy voltam a hangosan sivalkodó kislányok közül. Édes-keserű emlékek, melyből már csak a jót, de azokat visszavágyjuk. Mert sok-sok év elteltével már tudunk a szépre is emlékezni, a jóra, a kedves gesztusokra, egy-egy emberhez kötött szoros barátságra, egy vidám pillanatra, egy kedves ölelésre, egy barátságos szóra. A szépre.

És jól is van ez így, nem? Az évek múltával csak ezekre szabad emlékezni, hogy legyen min elmerengeni évekkel később egy puha plédbe burkolózva, kezünkben egy bögre, illatos teával. Az ablak előtt kuporogva, ahol a bukóra nyitott ablakon keresztül hallani lehet az ősz vidám zaját, az autók tovasuhanó hangját, a munkába igyekvő emberek zaját és a gyerekek kacagását.