Pedig nagyon elegem van. Elegem van abból, hogy vannak emberek, akik csak belekötnek a másikba, jót nem tudnak adni, nem veszik a másikat ember számba, alapvető tiszteletet senki felé nem tanúsítanak. Ha meg véletlenül tele lesz a hócipő, és leírod a bánatodat, akaratlanul is egy harmadik embert bántasz meg vele, akit pedig semmiképpen sem akarsz, de a te idegeid is végesek. Na, ilyen helyzetben vagyok.
És tudnék megint írni, mert bánt, ami megy, és igen, tudom, hogy érzékeny vagyok, mindent a lelkemre veszek, és vele szemben a cérna is irreálisan gyorsan elszakad. Tudom, tényleg. De nem tehetek róla, egyszerűen rosszul vagyok. És most hallgatok ott, mert hallgatni kell, mert nem akarok bántani, pedig talán most még nyilvánvalóbb lenne a jogos sérelem.
Nem tesz semmit, mégis nagy a szája, ahelyett, hogy előre lendítene visszafog, elszívja az energiádat, rosszindulatú, egy csepp kedvesség nincsen benne. És ennyi negatív energiával körül véve nehéz pozitívnak maradnod, mosolyogni, kedvesnek lenni, segíteni, játszani, olyannak lenni, aki igazán vagy.
De próbálkozom, szóval ha van valami, akkor itt fogok panaszkodni, és kész. Gyermeteg sem akarok lenni, tényleg, nem a koromhoz való, méltó. Megéltem már egy s mást az életben, de még ennyi tömény rosszindulattal nem találkoztam. Pedig lenne mit mesélni a volt munkahelyemről.
Szóval, bízom abban, ha idejövök, és kiírok mindent magamból, akkor ott továbbra is mosolyogni tudok, és figyelmen kívül tudom hagyni anélkül, hogy valaki máshoz szaladnék, akit szintén nem akarok ilyenek miatt terhelni.
Előre is bocsánat, ha néhány bejegyzésem ilyen lesz, de fontosak az ottani emberek annyira, hogy ne bántsam, vagy terheljem őket.
