Vicces család a mienk. Én kezdtem el eleinte nézni a házalakítást, aztán szipogva meséltem általában, hogy milyen csodálatosak a műsorban adó és kapó emberek, és hogy milyen boldogság önt el, amikor látom az örömüket, és a hálát megcsillanni a szemeikben. Arról nem is beszélve, hogy a műsor elején és végén is sírni szoktam. Már szinte megszokott, hogy egy bizonyos időpontban felhangzik az orrfújásom.
Aztán a papám is rákapott, és már-már szinte ijesztő, de szinte teljesen egy időpontban fújjuk az orrunkat, pedig más-más helyiségben nézzük a tv-t.
A duóhoz mostanában egy harmadik orrfújás is tartozik, a mamám is bele-bele néz, aztán műsor után mindhármunk szeme piros, és mindig azt mondjuk, hogy a következő adást már nem nézzük meg. Aztán másnap valamiért megint bekapcsoljuk a tévét, és együtt sírunk, együtt örülünk a családokkal.
Talán csak jó látni, hogy van olyan műsor, amely tényleg ad is valamit az embereknek. Emellett pedig csodás dolog látni az összefogást, és azokat az önkénteseket, akik direkt egy-egy család házépítéséhez csatlakoznak más városokból, csak mert együtt éreznek velük, hasonló életutat kellett megtenniük.
Hosszú idő óta az első olyan adás, ami lehet, hogy rengeteg embert köt a tévéhez, mégsem ítélem badarságnak, mert az összefogásra buzdít, arra, hogy a közösség fontos, és akkor a leginkább erős, ha összetart.
