Fáradok

Eltűntem, volt oka. Fáradt vagyok, de nem csak fizikailag, hanem szellemileg és lelkileg is. Ha nem lenne gondom a káromkodással, mondanék, vagyis írnék én olyan cifrákat, hogy a kedves olvasó is belepirulna... De nem megy, szégyellném magam.

Pedig nagyon elegem van. Elegem van abból, hogy vannak emberek, akik csak belekötnek a másikba, jót nem tudnak adni, nem veszik a másikat ember számba, alapvető tiszteletet senki felé nem tanúsítanak. Ha meg véletlenül tele lesz a hócipő, és leírod a bánatodat, akaratlanul is egy harmadik embert bántasz meg vele, akit pedig semmiképpen sem akarsz, de a te idegeid is végesek. Na, ilyen helyzetben vagyok.

És tudnék megint írni, mert bánt, ami megy, és igen, tudom, hogy érzékeny vagyok, mindent a lelkemre veszek, és vele szemben a cérna is irreálisan gyorsan elszakad. Tudom, tényleg. De nem tehetek róla, egyszerűen rosszul vagyok. És most hallgatok ott, mert hallgatni kell, mert nem akarok bántani, pedig talán most még nyilvánvalóbb lenne a jogos sérelem.

Nem tesz semmit, mégis nagy a szája, ahelyett, hogy előre lendítene visszafog, elszívja az energiádat, rosszindulatú, egy csepp kedvesség nincsen benne. És ennyi negatív energiával körül véve nehéz pozitívnak maradnod, mosolyogni, kedvesnek lenni, segíteni, játszani, olyannak lenni, aki igazán vagy.

De próbálkozom, szóval ha van valami, akkor itt fogok panaszkodni, és kész. Gyermeteg sem akarok lenni, tényleg, nem a koromhoz való, méltó. Megéltem már egy s mást az életben, de még ennyi tömény rosszindulattal nem találkoztam. Pedig lenne mit mesélni a volt munkahelyemről.
Szóval, bízom abban, ha idejövök, és kiírok mindent magamból, akkor ott továbbra is mosolyogni tudok, és figyelmen kívül tudom hagyni anélkül, hogy valaki máshoz szaladnék, akit szintén nem akarok ilyenek miatt terhelni.
Előre is bocsánat, ha néhány bejegyzésem ilyen lesz, de fontosak az ottani emberek annyira, hogy ne bántsam, vagy terheljem őket.

Mi számít luxusnak manapság?

A kérdésem csalóka. Nem anyagi vonzatokról szeretnék most pötyögni, nincs kedvem a politizáláshoz sem, ahhoz nagyon nem vagyok a toppon. Elég szépen megfáztam, köhögök, lázam van, fáj mindenem, és van egy drága Zsófi, aki azt mondta, hogy ez akár lehet még h1n1 is, illenek rá a tünetek. ^^ De olyan aranyosan mondta, kis ^^ jelekkel, hogy jobban esett, mint amikor azt mondta, hogy jobbulást. =) Nem baj Zsófi, mi így szeretünk. :D

De visszatérve a témára, amibe persze még bele sem kezdtem, az nem más, mint hogy azt veszem észre, kedves olvasó, hogy az őszinteség is luxus cikk lett a mai világban. És ez eléggé megdöbbent, főleg, mivel velem szemben veszem ezt észre.
Soha sem tartottam magamat egy félelmetes embernek, hogy ne lehessen azt mondani, hogy figyu, ez meg ez a bajom, problémám veled. Mindig mindenkit meghallgatok, basszus egy nyár alatt annyi magánéleti dolgot tudtam meg, ami még nekem is sok. :D De komolyan. Mégis ott voltam annak, akinek éppen szüksége volt egy vállra.
És ezt elég sokszor eljátszottam mostanában, amiért azt hiszem, ha mást nem is, akkor őszinteséget kérhetek.
Úgy tűnik, hogy erős vagyok, aki mindenkit meghallgat, tanácsot osztogat, megvigasztal, kiáll a másik igazáért, nem fél kinyitni a száját. De azt valahogy mindenki elfelejti, hogy érző ember vagyok. Ha jó voltam a búskomor napokon, a francba is, legyek jó a hétköznapokon is. Ne csak akkor találjon meg mindenki, amikor baja van.
Pedig ez megy, és ennek nagyon nem örülök. Utálom, ha kihasználnak, aztán meg a hátam mögött nevetnek, hogy na a hülye, sikerült róla is lehúzni pár bőrt.
Nem szeretem a bujkálást, nem szeretem álszenteskedést. Ha valami mondani valójuk van az embereknek, akkor azt mondják meg nyíltan. Ha volt idejük és türelmük megszerezni a barátságomat, amit tényleg nehezen adok, mert a látszat ellenére zárkózott és sokszor visszahúzódó vagyok, akkor legyen bőr a képükön azt mondani, hogy többet nem kérnek belőlem!
Nem mondom azt, hogy megérteném, de elfogadnám...