Terézanyu :)

Régebben a tornin a leterézanyuzott álmodozó volt a  jeligém. Nem azért, mert én annyira jónak éreztem volna magamat, MYától kaptam ezt a kis nevet. Akkor annak meg is volt az apropója, hiszen a veritaserumon belül akkor lépett életbe az M.A.J.O.M, aminek én adtam értelmet, Lio meg életet. :) Ez az aloldal arra hivatott felhívni az emberek figyelmét, hogy vannak olyan gyermekek, akik sajnos nem kaphatják meg a legalapvetőbb ellátást sem, mert olyan környeztben élnek. Ők nem kapnak szép ruhákat, új játékokat, könyveket, de sokszor még ételre is alig futja. Felsoroltunk több olyan alapítványt, akik ezeken a gyermekeken segítenek, hogy akinek van egy kicsivel több, amire nincsen szüksége, vagy játéka, ruhája, akkor ne legyen rest segíteni, hiszen a mai kisgyerekek lesznek a jövőnk, és igazából minden gyereknek olyan környeztben kéne felnőnie, hogy aztán egészséges felnőttként tudjon tenni valamit a nagyvilágban. Ekkor lettem először Terézanyu. :)

Pénteken oviban voltam gyakorlaton. Aznap nem kellett volna mennem, de én szeretném, ha minél több tapasztalatom lenne, emellett igazán szeretek a gyerekek között lenni. Annyi szeretetet kaptam tőlük azóta, hogy járok gyakorlatra, hogy néha elszorul a torkom. Nem akarok sírni, hiszen minden nap minimum egy órát mesélek a napomról itthon, de nem tudom igazán szavakban kifejezni azt, hogy mit is jelent nekem, amikor a gyerekek csak úgy átölelnek, vagy odabújnak hozzám, rajzolnak nekem valamit, vagy odahoznak egy könyvet, és megkérnek, hogy olvassak nekik. És van, amikor két kisgyerek hallgatja először a könyvet, aztán mire vége a mesének, a fél csoport ott ül körülöttem. :)

Van egy kisfiú, aki rendkívül csendes, középső kisgyerek a családjában. Halk szavú, de rendkívül okos, és igazán imádnivaló. Csütörtökön és pénteken is ő hozta folyamatosan a könyveket, hogy olvassak neki, még azt sem bánta, hogy rekedt voltam kicsit, odaült mellém, és hallgatta a meséket. Később megtudtam, hogy másoknak nem nyílik meg, sem az óvó néniknek, sem dajka néninek. És ez a bizalom megint szíven ütött. A gyerekekben ez még megvan, és olyan ösztönösen jön náluk, én pedig vigyázok erre a törékeny kincsre, ami többet jelent, mint a világ összes aranya.

Ebédnél az egyik óvó néni beszélgetett egy másik csoport óvó nénijével, és csak azt a mondatot kaptam el, hogy Amelie ( itt a saját nevem volt ) egy Terézanyu. :) Másodszorra is visszatalált hozzám a becenév, amit először talán két éve, hogy kaptam. Nem érzem magam annyira jónak, hogy így hívjanak, de ha mások látják bennem a jót, az... hihetetlenül jó érzés, mert akkor az azt jelenti, hogy amit csinálok, az rendben van, másoknak is tetszik és elégedettek a  teljesítményemmel. :)

Ágnes : )

Drága Ágnes! :)

Amikor azt írtad, hogy tőlem kicsit másképpen búcsúzol, nem is tudtam elképzelni, hogy mire gondolsz. Minden nap lestem a blogodat, valamiért azt hittem, hogy ott lesz várható majd. Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen kedves meglepetés fog várni reggel, amikor felébredek. 

Még a szememet is alig nyitottam ki, amikor azzal fogadtak, hogy levelem jött. Mondom oké. Kanadából. Honnan? És nagy szemeket meresztgettem, alig vártam, hogy végezzek reggeli szokásos teendőimmel, még a kávé sem volt olyan fontos, mint a tőled kapott levél. :) 

Ha azt mondom neked, hogy őszintén meghatott minden egyes sorod, és ajándékod, a szándék, hogy emlék is legyen rólad, elhiszed nekem? :) Az álomfogó már megtalálta a helyét, rögtön tudtam, hová illene a szobában. A kis csónak, vagy kenu, azt hiszem kenu, nézd el nekem a tudatlanságomat. :) Szóval ő is már egy olyan helyet kapott a szobában, ahol mindenhonnan látni. De a legkedvesebb mégis azért, mert csak véletlen lehet csupán, de hátul van rajta egy kis eredeti minta, ami az anyag sajátossága, egy kis szív minta. :) Szívből jövő ajándék, én pedig örömmel fogadtam. :)

A kézzel írott leveleket mindig nagy becsben tartottam, manapság már nem divat, már évekkel ezelőtt sem volt az, ezért, ha ilyet kapok, mindig elteszem emlékbe. A te leveledet is megőrzöm a többi között. :)

És nem fogok búcsúzni. Eldöntöttem, hogy egy önző lélek vagyok. :D Így csak megköszönöm,  hogy gondoltál rám, és még jelentkezni fogok. :))

Ölellek és sokszor puszillak! :)

A nagy házalakítás

Vicces család a mienk. Én kezdtem el eleinte nézni a házalakítást, aztán szipogva meséltem általában, hogy milyen csodálatosak a műsorban adó és kapó emberek, és hogy milyen boldogság önt el, amikor látom az örömüket, és a hálát megcsillanni a szemeikben. Arról nem is beszélve, hogy a műsor elején és végén is sírni szoktam. Már szinte megszokott, hogy egy bizonyos időpontban felhangzik az orrfújásom.

Aztán a papám is rákapott, és már-már szinte ijesztő, de szinte teljesen egy időpontban fújjuk az orrunkat, pedig más-más helyiségben nézzük a tv-t.

A duóhoz mostanában egy harmadik orrfújás is tartozik, a mamám is bele-bele néz, aztán műsor után mindhármunk szeme piros, és mindig azt mondjuk, hogy a következő adást már nem nézzük meg. Aztán másnap valamiért megint bekapcsoljuk a tévét, és együtt sírunk, együtt örülünk a családokkal.

Talán csak jó látni, hogy van olyan műsor, amely tényleg ad is valamit az embereknek. Emellett pedig csodás dolog látni az összefogást, és azokat az önkénteseket, akik direkt egy-egy család házépítéséhez csatlakoznak más városokból, csak mert együtt éreznek velük, hasonló életutat kellett megtenniük. 

Hosszú idő óta az első olyan adás, ami lehet, hogy rengeteg embert köt a tévéhez, mégsem ítélem badarságnak, mert az összefogásra buzdít, arra, hogy a közösség fontos, és akkor a leginkább erős, ha összetart.

Zizi - szigorúan csak minden második napon ^^'

Csütörtökön is az voltam, pénteken antiszoc, ma megint zizi labor. :D Alig tudtam megülni a fenekemen, mindig csináltam valamit. Meg is kaptam, hogy oké, zizi, de minden este? Nem, kérem szépen, csak szigorúan minden második este. :P

Tegnap szerettem volna írni arról, hogy milyen volt a napom, de annyira, de annyira antiszoc és lestrapált voltam, meg mérges és nyúzott, és váááá, hogy mondtam magamnak egy szúszát délután, és nem engedtem, hogy bárki is megzavarja az én kis nyugalmamat. Na, de elég a körítésből, csapjunk bele a közepébe, ööö, vagyis inkább kezdem az elején. Szeretem, mikor ilyen határozott vagyok. Vagy mégsem? xD

Csütörtök estét végig idegeskedtem, mert péntekre kaptam időpontot az én egyetlen, drága főorvosomhoz, akitől bevallom, hogy 24 éves létemre úgy félek, mint a tűztől. De komolyan, annak a pasinak olyan pillantása van, hogy ha vizeletvisszatartási problémáim lennének, állandóan vihetnék magammal váltás nadrágot és bugyit. xD

De vissza a lényeghez. Pénteken 7:10kor szólt a telefonomon az ébresztő, nálam viszont se kép, se hang nem volt, mivel hajnali kettő után feküdtem le, így az alig 5 órás alvás után koránt sem mondhattam kipihentnek magamat. Szóval, kinyomtam az ébresztőt és néztem nagy komolyan a telefont, hogy az vajh mi a jó fenének ébresztett fel. Mint mondottam volt, se kép se hang effektus lépett fel nálam, ezért visszatettem a fejemet a párnára, és már majdnem visszaaludtam, amikor hirtelen, mintha ágyúból lőttek volna ki, úgy keltem fel, mivel eszembe jutott, hogy a kórházban van egy nagyon baba steril randim a doki bácsimmal. ^^"

Szóval spuri ki, mosakodás, frissen főzött kávé a kezembe nyomva, mert az én drága mamikám tudja, hogy milyen kómás és morcos vagyok az ilyen randik előtt. Sok tej a bögrébe, aztán visszamentem az ágyba, mert én ott szoktam kávézni. *.* Aztán egy pillanatra behunytam a szememet, tényleg csak egy pillanatra, aztán már csak azt vettem észre, hogy 8:10 van, nekem legkésőbb 30kor el kell indulnom, és még mindig pizsiben voltam, és még azokat a fránya kórházi papírokat sem tettem el a táskámba. Így jött az ismerős kapkodás és kijelentés, miszerint mindenki üljön le a lakásban ahol van, és hagyják, hogy spidi gonzalezt játszak, és gyorsan elkészüljek.

Aztán persze sietés a buszra, ami az én kis térdemnek nagyon nem esett jól, de annak sem örült volna, ha gyalog mentem volna be a kórházba. ^^' A busz szerintem csak miattam késett aznap, éljen az egoizmus, mikor előkaptam a pénztárcámat, akkor gördült be.

A kórházban, az én drága dokim rendelője előtt csalóka illúzió fogadott, alig várt valaki péntek (!!!) délelőtt rá, és szinte már boldog voltam, hogy dejó, 9re kaptam időpontot, pikk-pakk végzek nála, aztán irány haza, ja, és még ugye szabad ülőhely is volt.

Vártam már fél órája, mikor meghallottam a sutyorgást, hogy a doki nincs is a rendelőben, hanem valahol a hotelban vizitel. Itt egy kicsit elpattant a húr a fejemben, de egy-két mély lélegzet, és rendben is voltam. Fülembe dugtam az mp3 lejátszó fülhallgatóját, és máris kevésbé volt idegesítő az egyébként megnőtt duruzsolás. Igen, egyre többen vártunk a dokira, ami elvette tőlem a reményt. -.-"

Majd egy órás késéssel a doki is befutott, rögtön be is hívott 15 pasit a rendelő egyik felébe, a másikba három nőt. Hogy egyem azt a hímsoviniszta buksiját. Tudtam volna rá nyomni pár barackot. xD De hát a pasi elve, hogy azért vizsgálja előbb a férfiakat, mert a nők legnagyobb erénye a türelem. Bekaphatja a bal lábamat. -.-" No, mindegy. :D

Ezt eljátszotta még kb. négyszer, 15 férfi, 3 nő. Az utolsó turnusba kerültem bele, mivel én csak kontrollos voltam, több, mint 38 hetes. Semmi baj, a lényeg, hogy végre bent vagyok. Ilyenkor már ott van a remény, hogy igen, most már itt vagyok, mindjárt meg fog vizsgálni. Na, ilyenkor szokott a Sors a seggembe rúgni, hogy felébredjek. xD Dokikám fogja magát, és elmegy, mert áthívták a hotelbe kötözni. Oké, semmi gond, megvárjuk, hiszen már bent vagyunk.

Jelentem, kereken egy órát vártunk rá, mire visszajött, és akkor is kikkel, na kikkel kezdte el a vizsgálatot?! Hát persze, hogy a férfiakkal. De nem gond, már bent vagyunk, tényleg ezt mondogattuk. Közben már minden bajom volt, és nem mellesleg a lábam is kezdett fájni, no meg éhes voltam. Egész nap csak kávét ittam, mivel én képtelen vagyok reggelizni. :/ Végül majdnem három óra volt, hogy felülhettem a doki asztalára, ahol mosolyt varázsoltam az arcomra, mert tudom, hogy tőlem, akit már kétszer műtött, ezt várja el, és magam is meglepődtem, hogy milyen tökéletesen sikerült. Még ő is megjegyezte, hogy tényleg látszik, hogy jól vagyok, mert ő még ilyen kedvesnek és mosolygónak még nem látott. :D Aztán megkérdezte, hogy még egy röntgen belefér e az időmbe, én pedig eldöntöttem, hogy kibírom addig evés nélkül, míg haza nem érek és nem esek össze, szóval bólintottam, hogy hát persze, hogy belefér, hiszen ezért jöttem, könyörgöm. xD

Megkaptam a papírt, átsiettem a másik osztályra, ahol találkoztam életem legkedvesebb röntgenes nőjével, és őt akarom mostantól mindig, ha mennem kell oda. :D Komolyan, másfél év alatt elég sokszor megfordultam ott, de eddig még mindig csak rossz véleményem volt az ottani dolgozókról. Bunkók, durvák, nem törődömök. De ez a fiatal nő, aki már az elején megkért, hogy tegeződjünk, teljesen más volt. Amikor ki kellett tapintani a térdkalács pontos helyét, döbbenet, de előre megkérdezte, hogy mennyire érzékeny, mert nem akarja, hogy csillagokat lássak. :-O Basszus, az első műtétem után olyan fájdalmaim voltak, amikre, ha csak visszagondolok, már rosszul leszek, és akkor úgy megnyomkodták a két napos műtött térdemet, hogy amikor visszatoltak a szobámba, csendesen sírva fakadtam. :'(

De a lényeg a lényeg, hogy most egy új tapasztalattal lettem gazdagabb, és rájöttem, persze nem pénteken, mert akkor nem igazán voltam toppon, hanem ma, hogy azért történtek jó dolgok is ám velem.

A röntgen után visszamentem doki bácsihoz, leültem a váróban, és már ott lehettem öt perce, amikor az egyik asszisztensnő kijött, és ment volna a dolgára, amikor meglátta, hogy én még ott ülök, szóval beszólt a dokinak, hogy ne menjenek sehová, mert én még várok rájuk. xD Igen, a dokim elfelejtette, hogy engem előtte tíz perccel röntgenre küldött, és majdnem ott hagytak. xD

Szóval, bementem, megnézte a röntgen képeket, és örömmel jelenthetem be, hogy igen, átépült a csont az új helyére. *.* Ma fogtam fel igazán, hogy ez milyen piszok jó hír. Ő már ebben az évben szeretné kiszedné a csavarokat, valamikor novemberben, de megpróbálom majd rábeszélni, hogy tavasznál előbb ne bolygassuk meg a lábamat. :/ Nem akarok még egy téli műtétet, tavasszal meg gyorsabban gyógyulhat, és mozogni is sokkal könnyebb lenne akkor. Valószínűleg erre a beszélgetésre viszem a mamámat is, mert ő ismerte a doki apukáját, így talán az elfoglalt, és tényleg az, piszkosul, főorvos úr átteszi jövőre a műtétemet. És akkor megszabadulok a csavaroktól. *.*

Ezzel a hírrel értem haza délután négy órakor. Olyan éhes voltam, hogy szédelegtem. Át sem öltöztem, leültem az asztalhoz, és addig fel sem keltem, míg meg nem ettem egy hatalmas tányér isteni krumplilevest tejföllel, imádom. :P Meg két palacsintát vanília pudinggal. ^^

Utána az egész napos idegölő várakozás miatt kicsit antiszoc lettem, és nem voltam hajlandó senkivel sem kommunikálni, inkább pihengettem, meg olvastam. ^^'

Ma meg azért nem voltam itt sokat, mert be voltam sózva, igen, zizi voltam, de inkább az örömtől és attól, hogy jó irányba haladok. És ez klassz. :D

Most abba hagyom, mert rémesen sokat írtam, és biztosan untatom már azt a szegény embert, aki képes volt ezt a hosszú bejegyzést elolvasni. :D