El is felejtettem, de szombaton kimentünk mamámmal a temetőbe, hogy az anyukája sírjára virágot vigyünk. Azt már megszoktuk, hogy ősszel még virágzik a gesztenyefa, Fehérvár azon részén élünk, ahol rengeteg van ebből a fából. Ilyenkor mindig mondogatjuk is, hogy hosszú őszünk lesz. De szombaton olyat láttunk, amit még eddig nem. Egy kissé elhanyagolt orgonabokrot, aminek a tetején vígan virágzott az orgona. Szeptember közepén. Megtorpantunk, és csak ámultunk. Az orgona májusban szokott tündökölni, de úgy látszik, hogy kedve volt megörvendeztetni minket. :D Mindenesetre szép látvány volt. ^_^
A bukóra nyitott ablakon keresztül beszűrődik az ősz vidám zaja. Autók robognak nagy sietséggel, dolgos emberek rohannak, kezükben néha egy mobillal, csendesen, higgadtan beszélgetve, vagy hangosan diskurálva, gesztikulálva, észre sem véve az őszi falevelek színes kavalkádját és a mögöttük éppen a fáról földre pottyanó barna gesztenyét. A közeli iskola kosárpályájáról gyermek zsivajt fúj felém a szél, hangos kacagást, éles sikkantást, játékos csatakiáltást, boldog hangokat. Aztán a zaj elhallatszik, mintha csak valaki elvágta volna őket, talán a tanár intette csendre őket, s míg én írok, fülelek közben, hogy vajon meddig kell várnom, míg az autók zajába újra bekapcsolódik a hangos kiabálás. És ni, nem is kellett sokat várni, kiabálnak már a kislányok, vagy egymást biztatják, vagy a fiúk ellen küzdenek. Eszembe juttatja a rég elmúlt napokat, mikor még én is ott játszottam a pályán, kézilabdáztam vagy éppen kosaraztam, és valaki másnak én is egy voltam a hangosan sivalkodó kislányok közül. Édes-keserű emlékek, melyből már csak a jót, de azokat visszavágyjuk. Mert sok-sok év elteltével már tudunk a szépre is emlékezni, a jóra, a kedves gesztusokra, egy-egy emberhez kötött szoros barátságra, egy vidám pillanatra, egy kedves ölelésre, egy barátságos szóra. A szépre. És jól is van ez így, nem? Az évek múltával csak ezekre szabad emlékezni, hogy legyen min elmerengeni évekkel később egy puha plédbe burkolózva, kezünkben egy bögre, illatos teával. Az ablak előtt kuporogva, ahol a bukóra nyitott ablakon keresztül hallani lehet az ősz vidám zaját, az autók tovasuhanó hangját, a munkába igyekvő emberek zaját és a gyerekek kacagását.
Megláttam egy másik blog bejegyzést, és azóta ezt a dalt dúdolgatom. :D
Másrészről eszembe jutott, hogy ez az idő, amit újra itthon töltöttem, ajándék volt e nekem valakitől? A három év alatt, míg Pesten voltam, nagyon kevés időt tudtam a családommal tölteni, ami az én értékrendemben ez elég lehangoló volt.
Amikor kicsi voltam, mindig nagy akartam lenni, független, és erős nő.
Most nagy vagyok, voltam független, voltam erős, és rájöttem, hogy ha megint elindulok a magam útján, akkor más hogyan szeretnék hozzá kezdeni a dolgokhoz. Nem akarok többet olyan lenni, mint voltam.
Az emberek változnak életük során. Én is változom.
Vígan, lágyan susog az őszi szél, fülünkbe sejtelmesen, pajkosan mesél. Arcunkat cirógatja finom puhasággal, Átölel minket a gyér, langyos napsugárral.
Édes illatával minket a természetbe csábít, Lombkoronák színes kavalkadjával nem csak ámít. Egymás mellé sodorja a magányos embereket, A természet elmúlása nekik rossz kezdet nem lehet. Estfele a szél végig söpri a faleveles utcát, csillagos éjjelen, mikor ott már senki sem jár. Vidáman fütyüli az ősz kedvenc dalát, átadva az évszak életérzésének zsongító mámorát.
2009. 09. 05.
A.C.
Le sem tagadhatnám, hogy szeretem ezt az évszakot. ^^
Sétálni voltam az előbb. Majd egy órát jártam a környéken, leültem az egyik padra és olvasgattam. De minduntalan fel kellett hogy nézzek, mert nem tudtam megállni, hogy ne csodáljam a körülöttem lévő természetet. Hiszen itt van újra az ősz, rozsdabarna színnel és édes illattal, mely gyengéden ölel körbe és ringat kedvesen, csendesen. Így, hogy már nem vagyok tanuló, még szebbnek látom ezt az időszakot, de emlegetni nem nagyon merem, hiszen sokan most mennek iskolába. Nem akarom még jobban idegesíteni őket.
Közben pedig azon agyalok, hogy hogyan tovább? Amikor ez a kérdés felmerül bennem, mindig eszembe jut Zsuzsa, aki annyi jó tanáccsal tudott ellátni. Csakis ezért hiányzik a volt munkahelyem. Mert nekem is volt Pótanyum, aki most azt hiszem, hogy piszkosul hiányzik. :/ Azt hiszem, hogy írok neki, vagy felhívom. Kell valaki, aki rendbe teszi a lelkemet. Ő meg ahhoz nagyon ért. :D Most, hogy ezt megbeszéltem magammal, egy kicsit jobb.
Mindig tudtam, hogy lehet velem kommunikálni, csak meg kell találni a megfelelő hangot, és sínen van a dolog. Nem, még mindig nem bolondultam meg. ^^" Ez nálam normális dolog. Mint ahogyan az is, hogy néha magamban beszélek. Nem szégyellem, mindenkinek van valami hülye hibája, nem? Na, nekem az, hogy néha megbeszélem magammal, hogy mit kellene tennem. :D
Egy hete ezt a dalt hallgatom. Vagy több, nem tudom. Ezt is Wiának köszönhetem, mint a Kalákát. Olyan andalítóak és szívbe markolóak. Illenek a mostani hangulatomhoz. ^^ Éjfél van, és én itt járatom a számat, ahelyett, hogy aludni mennék, mikor majd le ragadnak a szemeim. xD Szép álmokat! ^^
Edit: Pont a lényeget hagytam ki, ami miatt elkezdtem ezt a bejegyzést írni. ^^"
Petőfi Sándor
Itt van az ősz, itt van újra
Itt van az ősz, itt van ujra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre, Innen nézek szerteszét, S hallgatom a fák lehulló Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre A szelíd nap sugara, Mint elalvó gyermekére Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld Csak elalszik, nem hal meg; Szeméből is látszik, hogy csak Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit, Csendesen levetkezett; Majd felöltözik, ha virrad Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet, Csak aludjál reggelig, S álmodj olyakat, amikben Legnagyobb kedved telik.
