Mégis én leszek az, aki valamelyik nap felhívja majd az orvosát, hogy megbeszéljék a műtét időpontját. De megmondom neki, hogy vagy altatással csinálja, vagy összeakasztjuk a bajszunkat. Nem engedem meg még egyszer a gerincérzéstelenítést. Fél éven belül kettő volt, nem kell ott még csak véletlenül sem elbarmolni valamit. Altatás lesz, és kész. Azért persze viszem majd a mamámat. Neki még a dokim sem mer ellent mondani. xD De ő csak biztonságért lesz ott, ha mégis makacskodna a doki.
Amúgy azt mondják, hogy max egy hónap, és rendbe jövök. Úgy bírom, mikor benyögik ezeket a laza dumákat. Felfogták ők egyáltalán, hogy már megint felvágják a lábam, lesz benne egy rakat varrat, megint cső lesz majd a lábamban, és ameddig nem mozog rendesen min. 1 hónapig megint adhatom magamnak azokat a rohadt injekciókat? Nem, hogy a francba is, nem tudják felfogni. Mert ép ésszel nem lehet felfogni, hogy mi lemondással jár ez az egész, és milyen lelkierőt kell összegyűjteni ahhoz, hogy akkor is mosolyogj, amikor ordítani lenne kedved. Nem tudják.
Félek. Nem féltem az elsőnél, nem féltem a másodiknál, de ettől rettegek. Félek, hogy nem leszek erős, és félek a fájdalomtól. Fizikailag ki fogom bírni, de annyira félek attól, hogy lelkileg nem tudok megbirkózni vele.
Értem én, hogy miért most kell. Télen itthon lábadozhatok, legalább biztosítva leszek, hogy nem járkálok majd a csúszos utakon, de az megint legalább három rohadt hosszú hónap, amikor szinte bezárom magam egy rohadt arany kalickába.
Majd holnap minden jobb lesz. Ma még túl friss az elhatározás.
