Másodikán lesz a műtét.
Még mindig nem tudok napi rendre térni a dolog felett. Megint egy újabb keserű tapasztalat, hogy ahelyett, hogy a kórházunkban gyógyítanák a betegeket, inkább egy legyintéssel elküldik őket, aztán mikor rosszra fordul a helyzet, közlik, hogy műtét nélkül még van két éve vissza, folyamatos leépüléssel.
A műtétet választotta. Gyermekei, unokái vannak, akik mellett még sokáig itt szeretne lenni. De nagy a rizikófaktor. Vagy nem éli túl, vagy megbénul, esetleg újra meg kell tanulnia beszélni, járni. Mindezt azért, mert egy orvost fel mert ébreszteni éjjel, amikor az osztályra vitték. Minden esetre a műtétet egy másik városban végzik el, amin csodálkozni sem tudok...
Nem tudom, hogy még mi kell ahhoz, hogy észre vegyék, ebben a kórházban rohadtul rosszul működik minden, és kellene végre valaki, aki a kezébe veszi az irányítást, és tesz valamit, mielőtt több embert veszít el, mint ment meg. Igen, mint láthatod, sok a rossz tapasztalat.
Nem vagyok vallásos, de azért ilyenkor mindig összeszorult torokkal gondolok arra, hogy ugye ott fent van valaki, aki segít, vagy reményt ad? Ő minden esetre hisz, és ez több, mint elég.
Másodika...
