Álom

Máskor egy hétig nem írok, ma meg olyan beszélhetnékem van. Vagy inkább csak közölhetnékem? Mindegy is. Kibököm, amit el akarok mondani, hátha akkor jobb lesz.

Talán egy éve már, hogy utoljára álmodtam vele. És olyan érzés volt, mintha minden érintés, minden ölelés valóságos lett volna. Ez a mostani is ilyen volt. Átölelt, szorosan. És én olyan biztonságban éreztem magam a karjaiban, és boldog voltam. Nem akartam őt elengedni. Szorosan tartottam, ő meg apró csókokkal hintette be az arcomat és a vállamat. Nem volt rámenős. Mintha csak meg akart volna nyugtatni, hogy most már mindig itt lesz velem. Nekem. Annyira jó volt.

Aztán felébredtem. Pár napja történt, de akár hányszor csak eszembe jut, összeszorul a torkom, és kijönnek a könnyeim. Annyira hiányzik.

Nagyon...

Horgolt sapka :)

Előre bocsátom, hogy utálom, ha engem fényképeznek. xD Rólam ritkán lehet jó fotót készíteni, nem vagyok egy fotogén alkat. :)) De ezt a sapit fejen érdemes megmutatni, és áldozatot hozva a gépem elé álltam. :P Az egyik fekete-fehér, mert én magamat csak azokon a fotókon bírom, a második pedig a szép türkiz zöld színét mutatja meg a sapinak.

Annyira jól sikerült, hogy a mamám már leadott egy rendelést, hogy készítsek neki egyet őszre-télre. Fiatal és idősebb hölgyeken is egyaránt jól néz ki, és ami a legfontosabb, véd is a hideg ellen, a nagyi kockák ellenére is. :) A sapi hamarosan megtalálható lesz a Meskán is. :)

Ágnes : )

Drága Ágnes! :)

Amikor azt írtad, hogy tőlem kicsit másképpen búcsúzol, nem is tudtam elképzelni, hogy mire gondolsz. Minden nap lestem a blogodat, valamiért azt hittem, hogy ott lesz várható majd. Meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen kedves meglepetés fog várni reggel, amikor felébredek. 

Még a szememet is alig nyitottam ki, amikor azzal fogadtak, hogy levelem jött. Mondom oké. Kanadából. Honnan? És nagy szemeket meresztgettem, alig vártam, hogy végezzek reggeli szokásos teendőimmel, még a kávé sem volt olyan fontos, mint a tőled kapott levél. :) 

Ha azt mondom neked, hogy őszintén meghatott minden egyes sorod, és ajándékod, a szándék, hogy emlék is legyen rólad, elhiszed nekem? :) Az álomfogó már megtalálta a helyét, rögtön tudtam, hová illene a szobában. A kis csónak, vagy kenu, azt hiszem kenu, nézd el nekem a tudatlanságomat. :) Szóval ő is már egy olyan helyet kapott a szobában, ahol mindenhonnan látni. De a legkedvesebb mégis azért, mert csak véletlen lehet csupán, de hátul van rajta egy kis eredeti minta, ami az anyag sajátossága, egy kis szív minta. :) Szívből jövő ajándék, én pedig örömmel fogadtam. :)

A kézzel írott leveleket mindig nagy becsben tartottam, manapság már nem divat, már évekkel ezelőtt sem volt az, ezért, ha ilyet kapok, mindig elteszem emlékbe. A te leveledet is megőrzöm a többi között. :)

És nem fogok búcsúzni. Eldöntöttem, hogy egy önző lélek vagyok. :D Így csak megköszönöm,  hogy gondoltál rám, és még jelentkezni fogok. :))

Ölellek és sokszor puszillak! :)

Vajon...?

Vajon egy szúnyog tud nevetni? Persze, tudom, hogy nem, de ha tudna, ez a szobámban lévő biztosan hülyére röhögné magát. Ahogyan én is kinevetném saját magamat. 

Három nap.

Ennyi ideje küzdök azzal, hogy elkapjam.

Mondanom sem kell, hogy ezelőtt két percig ő nyerte meg a csapkodásos szitukat. Cserébe éjszaka a fülembe zizegett, amitől aludni sem tudtam. Amúgy sem, de ez részletkérdés. 

Viszont pont, mikor elkezdtem írni a bejegyzést, a gépem közelébe szállt, én pedig lecsaptam. Könyörtelenül és erősen. Vega vagyok, de hülye azért nem vagyok, csak hogy reklámozzam a Médiát. xD

Ma már talán jobban fogok aludni. : )

Lidércke játéka :)

Jelentkeztem Lidérckénél játékra. :) Ez a gyönyörű, hófehér hajgumi fog majd szerencsés tulajdonosához repülni. :) Titkon remélem, hogy én leszek az. :P

Egy vegetáriánus megtérítése

Ha valaki megtudja rólam, hogy vegetáriánus vagyok, mindig lesokkolódik. Van egyáltalán ilyen szó? Mindegy is. :) Nem tudom, hogy miért kelt ez akkora meglepetést, hiszen manapság már nagyon sokan vannak, akik a húst száműzték az életükből, a táplálkozásukból. 

Én nem azért tettem, mert ez akkor annyira nagy divat volt. Még az okát sem tudtam akkor igazán. Csak annyit, hogy hányingerem volt már lassan egy éve a hústól, annyira, hogy a párolt csirke is alig maradt meg sokszor a gyomromban. Én, aki sohasem voltam leveses, állandóan azt kívántam. Zöldségleveset, karfiol levest, erőlevest, húst nélkül. Aztán egyik nap megkérdeztem a mamámat, hogy ő hogy áll a vega vagy nem vega kérdéshez. Nem értette, hogy miért kérdezem, ezért bevallottam neki, hogy rosszul vagyok mindig, ha húst kell ennem. Kérdezte, hogy történt e velem valami, ami ezt kiváltotta, de akkor okot nem tudtam felsorolni. Csupán annyit, hogy nem szeretnék többet semmilyen húst enni, és semmit, amibe hús is belefőtt. Így kezdtünk el 2002 januárjában kétfelé főzni. Meg kellett tanulnunk egymáshoz idomulni, nem tudom, hogy melyikünk szenvedett jobban. A mamám, aki nem tudta, hogy ez most nekem jó lesz e, vagy sem. Vagy pedig én, aki a hús látványától is sokszor rosszul voltam, hozzá nyúlni pedig nem is nyúltam. Jó két évig, ha nem volt az több is. 

Közben persze jöttek a játékos cukkolások, hogy hm..., milyen finom ez a borda, vagy nem akarod megenni a csirke combját? Eleinte a szívemre vettem, aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, mert csak ugratnak. Annyi biztos, hogy mindenki nehezen fogadta ezt a döntésemet a családban. Sokszor emlegették fel, hogy kis koromban megkérdeztem, hogy miért nincsen a csirkének négy combja, mert én annyit is meg tudnék enni. És tényleg így volt. Ha sült csirke volt, akár két alsó combot is megettem együltő helyemben. 

Ezek után gondolom érthető, ha mindenki nagyot nézett amiatt, hogy a hús helyett sajtot eszem, és rengeteg zöldséget, néha rizst vagy tésztát. De lassan beletanultunk az új receptekbe, az új ízvilágba. Az első fél évben még halat is ettem. Ezt el is felejtettem, komolyan. Akkoriban nagyon kívántam, és rengeteget ettem belőle. Aztán már attól is rosszul voltam. Szóval maradt az állatmentes étkezés. Természetesen eszem tejtermékeket, és tojást is. Ha ezeket nem ehetném meg, valószínűleg beteg is lennék. Imádom őket. Nem napfénnyel táplálkozom, meg nyers zöldségekkel, és társai....

Az a baj, hogy ezen fanatikusok miatt szólják meg a vegetáriánusokat. Ha látnák, hogy ugyanúgy lehet táplálóan, vitaminban, fehérjében gazdag ételeket enni, akkor talán nem húznák el a szájukat. 

A papám nagy húsevő. De tényleg, húst hússal. De amikor valami finom vega kaját készítek, mindig megkóstolja, sokszor eszik is belőle. És bár a mai napig viccesen megjegyzi, hogy egy kis hússal még jobb lehetett volna, már tudom, hogy ez csak vicc, és igenis ízlett neki. Különben nem ette volna meg. Az én tojásrántottám is ugyanúgy ízlik neki, mint a sima, pedig én megbolondítom fűszerekkel. Lényegében nem éhezem egyáltalán, és a vitaminhiány sem lépett fel nálam. Azért ezt gyorsan le is kopogtam. :)

De visszatérve a vegetarianizmusra, akkor, majdnem 17 évesen, igazából még volt majdnem három hónap a szülinapomig, szóval mondhatjuk, hogy 16 évesen, nem tudtam, hogy miért volt hányingerem a húsoktól. Aztán a keresztanyum azt mondta, hogy keressek az emlékeimben olyan esetet, ami volt olyan megrázó annyira, hogy utána ez kialakulhatott belőle. 

A szemem láttára nyúzták meg falun a kedvenc nyuszimat, és a belőle készült pörköltet tették le elém ebédnek. Akkor sírva fakadtam az ebédlőasztalnál, és szerencsére nem kellett belőle ennem. Annyira sokkos voltam, hogy a végül elém tett lecsónál nem éreztem meg, hogy olyan méreg erős lett, hogy még a házigazda sem tudott belőle enni... Este lementem megkóstolni. Fogalmam sincs, hogy ehettem azt meg, mert egy falat után biztos, hogy tobb mint fél liter vizet megittam... :)

No, de megint eltértem a mesétől. Ezek után már nem nagyon ettem vörös húsokat, a malac már előtte nem szeretem hús volt, szóval maradtak a szárnyasok. De a trauma olyan mély lett, hogy azok sem maradhattak meg.

Soha egy percig nem éreztem úgy, hogy ez a döntésem rossz lett volna. Mindig úgy voltam vele, hogy csak azt szabad megenni, amit jóízűen tudunk elfogyasztani. Azt, amit úgy kell letuszkolni a gyomrunkon, azzal nem teszünk jót önnön magunknak. Én legalábbis így látom.

Ez a bejegyzés nem arról akart szólni, hogy hejj, milyen jó vegának lenni, legyél te is az, és nem is a húsevők ellen szól. Úgy vagyok vele, hogy egy gyermektől sem szabad megtiltani a hús evést, amit nagyon sok fanatikus szülő tesz. Hagyni kell, hogy a gyerek tapasztaljon, aztán, mikor meg van a magához való esze, akkor döntsön. Mert mindenki csak azokból a döntésekből tanulhat, amiket saját maga hoz meg. 

Én pedig köszönöm, jól vagyok. :)

Ajándék szülinapra :)

Szerettem volna valami olyasmit adni Toginak, amiben az én kezem munkája is ott van, ha már egyszer horgolni tanulok. :) Így született meg ez a kis apróság, 38*48 cm-es méretben. :) Ráadásul Amelie illata is van, egy kis chanel chance formájában. ;)

Katt a képekre, ha nagyban szeretnéd megnézni. ^^

Csokitölcsérben egy gombóc édes puncs fagylalt :)

Ez a gombócos fagyi készült el nálam a napokban. :) Puha anyaggal kitömve, jó markolászni is, miközben kezünkbe kapjuk a kulcscsomóval együtt. A kulcstartó már a Meskán is megtalálható. :)

Játék :)

Cseverke játkot hírdetett az oldalán, én pedig tripla eséllyel szeretnék jelentkezni. :) Itt is boldog blogszülinapot kívánok neki. :))

Csokoládé - puncs fagylalt :)

Ha végre itt a nyár, és meleg az idő....
Akkor fagyi táskát kap a kezébe. :)))
Elkészült, amiről meséltem múltkor. Hogy annyira jellemző rám, mégsem fordult még elő, hogy ezzel a színű fonallal dolgoztam volna. De ami késik, nem múlik alapon, most bemutatom nektek a Csokoládé-puncs fagylalt táskát, ami olyan... tipikus Amelie. :))







Katt a képre, ha nagyobb felbontásban szeretnéd megszemlélni. ^^
A táska már megtalálható a Meskán is. :)

Nosztalgiázom :D

Néha rám tör a nosztalgia. :)) De ezeket még lehetett énekelni, meg táncolni rá, nem úgy, mint a mostani számok többségére. :D Éljenek a '90-es évek! :)))

Mert jó...

Tényleg abbahagyom mindjárt, de ezt még kellett. Annyira jó hallgatni, elvarázsol... :) <3

És tényleg nem : ))

Ez volt az egyik kis vizsga dalom. Nagyon szerettem, illetve szeretem ma is énekelni. : ) <33

Mert...ez most kell

Ahogy usere lefekszik pihenni, lassan, óvatosan, mint egy lopakodó macska, a számítógéphez oson, és hangtalanul leereszkedik a székre. Bűbájt von maga köré, nem lehet már hallani, mit csinál. A klaviatúrára teszi ujjait, és lassan, megfontoltan írni kezd.

- Elnézést kérek, hogy befoglalom a blogot, és ezt a bejegyzést. Amelie Clarkson vagyok, a userem egyik legkedvesebb karaktere. És ezt most nem nagyképűségből mondom - halvány mosoly dereng az arcán. - Nem szoktam mugli dolgokba beleütni az orromat, a számítógépet is csak azért szeretem, mert így a userem tud játszani, és életre kelthet engem. De ma ide kellett jönnöm, kiírni magamból a gondolataimat, mert a userem tegnap este annyira szomorú volt, hogy semmivel sem tudtam felvidítani. 

- Miattam kellett megint szélmalomharcot vívnia valakivel, akivel hosszú idő után megint kibékült. Ama bizonyos user karakterének voltam a párja. Igen, múlt időben. Voltam. A userem úgy döntött anno, hogy szakítanak, mert csak ezt látta már kiútnak, és szerette volna tovább vinni az életemet. Én persze csalódott voltam, hiszen az ő írásai alapján szerelmes voltam. Úgy alakította az életemet, hogy zárkózottabbá váltam, csendesebbé, van, akivel tüskéssé. Mert szerinte kellett ez a levezetés a kapcsolat után.

- Őszintén megmondom, engem többet szenvedtetett, mint amennyit saját maga szokott bánkódni. De oké, ő a userem, így ezt elnézem neki. Aztán felcsillantotta előttem a reményt. Megismerkedhettem valakivel, aki fontos lehet, több, mint barát. És én újra ragyoghattam, mosolyoghattam, viccelődhettem, borsot törhettem mások orra alá. Élhettem.

- Aztán a user visszajött, és visszahozta őt is. Sokkoló volt, meg kell hagyni. Hát még az, amikor a userem elmesélte, hogy már nem lehetek a volt barátomé többet. Mondanom sem kell, hogy ez egyáltalán nem örömet váltott ki a másik userből... Azóta vív szélmalomharcot, és kezd bele fáradni. Múltkor láttam a bejegyzését, amiben a megbocsátásról ír. Én nem tudnék ilyen lenni, de neki nagy szíve van, és számára a barátság nagyon fontos. Nem mintha nekem nem lenne az, félre értés ne essék. De ő más. És most folyamatosan tartja a hátát, de leginkább a száját, és csak nyugtatgatja a másik usert. És közben egyre rosszabbul érzi magát, mert fél. Fél, hogy megint csalódni fog, hogy a barátsága lótúrót sem ér - egy pillanatra megáll, majd váll rándítva folytatja. - Ne mondják el senkinek, hogy káromkodtam, jó? - kedvesen mosolyog az olvasóközönségre, és újra gépelni kezd. - Én pedig aggódom miatta. Néha érzem, amit ő érez, és ha teljesen a helyében kellene lennem...., nos, jobb, hogy nem vagyok, maradjunk annyiban.

- Ha olyan lennék, amilyen nem vagyok, legyezné a hiúságomat, hogy én vagyok az, amiért a másik user küzd, a karakterének. De..., én most jól vagyok. Már mondtam, de képzeljétek, megismerkedtem egy helyes fiúval, aki tud zongorázni, meg gitározni is, és van humora. És nem zavarja, hogy bajba kerülök állandóan. Mert én tényleg vonzom a bajt - kipillant a userre, majd gyorsan még leír pár szót.

- Most mennem kell, ébredezik a userem. És különben is, nekem a parkban van a helyem. Éppen sütivel akarok valakit lekenyerezni - kacsint, majd felpattan a székről, kuncogva eloson a gép közeléből....

Ui.: jól vagyok, useresen. xD De ezt most ki kellett írnom magamból. ^_^"

Mit mondhatnék?

Nem tudom. Fáradt vagyok, hosszú volt a nap, az este. Nem szeretem, amikor az érzelmeimen keresztül próbál valaki hatni rám, mert úgy érzem, manipulálni szeretne, kihasználni, pedig így is sokat adok. Ezen felül pedig engem megfogni igazából szinte lehetetlen. Halak vagyok, aki úszik az árral. Ha valaki ezt elfogadja, oké, de ne próbáljon meg senki bezárni, mert megszökök. Kell a tér, különben megfulladok. És ne a szeretetemet használja fel ellenem senki, mert nem szeretek meghasonulni. Már pedig saját magammal szemben is hozok néha rossz döntéseket. De most nem szeretnék. Így jó.

Egy kicsit más. :) A csoki-kék táska Kanadába repült, a szürke elegancia új otthonra lelt, és azóta egy fekete-áfonya táska is új gazdát keresett magának. És készülőben van valami, ami annyira jellemző rám, hogy nem is értem, hogy nem jött még elő nálam. :) Olyan tipikus én, amit mindenki tud rólam, hogy az rám jellemző, aki egy kicsit is ismer. Az a valami édes, aranyos, és fáj leírni, de cuki. xD

Na, de ha jó vagyok, akkor hamarosan meg is tudom mutatni, hogy mire gondolok.

Addig is megmutatom, hogy nézett ki a fekete-áfonya táska. :)

Megbocsátás...

Kinek milyen könnyen megy? Én mindig is azt hittem magamról, hogy nem csak nehezen felejtek, de nehezen is bocsátok meg. Valahogy mindig életben tartottam magamban a csalódottság keserű ízét és éles emlékképeit, hogy tudjam, ez az, amiből tanulnom kell. De közben változom, és rá kell, hogy jöjjek, már nem olyan könnyű megtartani a keserű érzéseket, mert annyi érzelem éri egy nap az embert, hogy ha minden bánatát és fájdalmát életben tartaná a szívében, akkor abba beleroppanna. Én legalábbis biztosan.

Most is van, aki úgy gondolja, túl jó, túl lágyszívű vagyok, könnyen mondom azt, hogy nincsen semmi baj, hogy nem haragszom. Hosszú hónapok távlatából merem ezt mondani, és csak azért, mert addig is olyan emberek hallgattak meg, és mondták, hogy nem éri meg a bánatot senki sem, hogy megerősödtem. De nem akarok még egyszer olyan helyzetbe kerülni, ahol mint barát, mint ember, megint én kerülök ki vesztesen a vitából. Azok az emberek, akik mellettem voltak éppen abban a pillanatban, akkor is velem lesznek, ha megint pofára esek? Mindig attól félek, hogy egy-egy döntésem súlyos befolyással él a kapcsolataimban. De ez vagyok én, és ha ezt nem vállalom, akkor sem lesz jobb.

Túl hamar megbocsátok, mert haragudni sokáig rossz dolog, fájó és maró érzés, főleg, ha én egy barátságot komolyan vettem.

Régen, ha egy barát megbántott, megszakítottam vele minden kapcsolatot, mert képtelen voltam megbocsátani, és azt mondani, hogy egy nap majd elmúlik, és bár nem lesz minden ugyan olyan, kicsit megváltozik, de ugyanúgy szép marad. Annyira sok értékes embert veszítettem el így a konokságommal, a makacsságommal.

Talán ezt akarom megakadályozni akkor, ha hamarabb mondom ki azt, hogy rendben, semmi baj. Talán egy fajta védekező mechanizmus minden más ellen.

És egy kicsit ez a bejegyzés is egy védekezés, talán magyarázkodás. Azt hiszem, inkább az utóbbi. Tudom, hogy mi történt, tudom, hogy az mennyire rossz volt, és mennyire fájó lett volna, ha egyedül maradtam volna akkor a slamasztikában, egyedül azzal a keserű ízzel a számban. Azt is tudom, hogy nem voltam egyedül, és támogatást kaptam.

Én pedig csak egy új esélyt szeretnék adni. Mert ez kell mindenkinek, igaz? Egyedül annak az embernek nem kell, aki tökéletes. De olyan emberrel meg még én nem találkoztam.

A hogyanok és mikéntek apró, zavaró tényezők, amik pedig nem befolyásolhatnak. Mert én vagyok az érző lélek, de van egy ész a csapatban, meg egy magát földhözragadtnak nevező is, így nem félek, hogy az ár elsodor.

És nézzétek el nekem, hogy ilyen vagyok. Kérlek.

Ui.: Oké, igazából nekem sem tetszett a dolog. Nem tartom elhanyagolhatónak. De most majd minden másképp lesz.